Magyar Sajtó, 1989 (30. évfolyam, 1-25. szám)

1989-04-24 / 8. szám

MÁSODKÖZLÉS Szamizdat a tévében Mester Ákos: — Jó estét kívánok! A maga nemében páratlan beszélgetésre készülünk: először fordul elő, hogy egy asztalnál ül két szamizdat-folyó­­irat szerkesztő, Kőszeg Ferenc, a Be­szélő és Nagy Jenő, a Demokrata szerkesztője, valamint Csikós József, az MSZMP KB társadalompolitikai osztályának vezető munkatársa. Té­mánk a szamizdat-foly­óirat. Arról fogunk beszélni, hogy szükséges volt-e a szamizdat-folyóiratok megje­lenése annak idején, most szükség van-e rájuk, és vajon egy későbbi időszakban, amikor igazán kibonta­kozik a plurális társadalom, vagy mondjuk létrejön a koalíciós kor­mányzás, akkor van-e még értelme megjelentetni szamizdat folyóiratot. K. F.: - A Beszélő 1981-ben indult. Akkoriban a példányszám ezer-két­ezer között volt, most négyezer pél­dányban jelenik meg. Hogy nem többe, annak e pillanatban technikai és terjesztési akadályai vannak. Az érdeklődés ennél jóval nagyobb vol­na. A folyóirat elsősorban értelmisé­gi közönséghez szól, bizonyos isko­lázottságot igényel az olvasása. En­nek ellenére azt hiszem - van némi áttekintésem, mert elég sokan járnak hozzám Beszélőt, más szamizdat ki­adványokat is vásárolni -, nem kor­látozódik az értelmiségre. M. Á.: - Nem mindenki tudja ponto­san, hogy mi az a szamizdat. Ezért tehát le kellene szögezni, hogy a sza­mizdat folyóirat olyat is nyilvános­ságra hoz, amit a legális újságok, folyóiratok nem, hogy olyan politikai összefüggésre is rámutat, amely egé­szen új vagy más aspektus, mint a hivatalos. Jól mondom? K. F.: - Igen. Nem politikai perek M. Á.: - Mi az, ami megjelenik a szamizdat folyóiratokban, de nem je­lenik meg, mondjuk, a Népszabadság­ban? K. F.: - 1981-ben nagyon sok olyan téma volt, ami ma már köz­keletű, és akkoriban kizárólag a sza­mizdat foglalkozott vele. Ilyen például a határon túli magyar ki­sebbségek helyzete. Nem jelent meg, és talán ez máig sem jelenik meg igazán a lapokban, folyóiratokban a kormány politikájának átfogó, kriti­kus elemzése. Nem írt a sajtó azok­nak az egyházi csoportoknak a mű­ködéséről, amelyek kilógtak az egy­házi hierarchiából, a kis­egyházak­­ról, amelyek egy része akkor is, más része máig is az Egyházügyi Hivatal bejegyzése nélkül működik, továbbá a nagy­ egyházak deviáns csoportjai­ról, például a katolikus bázisközös­ségekről. M. Á.: - A szamizdat folyóirat szer­kesztői maguk is deviánsnak minősül­tek annak idején? K. F.: - Teljes mértékben. M. Á.: - Önök is zaklatásnak voltak kitéve? N. J.: - Aki ezt egyáltalán elvállal­ta, az már előzőleg elszenvedett vala­milyen diszkriminációt. Az elmúlt nyolc év során a rendőrség szamiz­­dat-ellenes tevékenysége szabálysér­tési eljárások keretében maradt, a megfélemlítés és a pénzbírságolás, házkutatások, gazdasági károkozás dimenziójában mozgott, soha nem politikai perek formájában léptek fel ellenünk. Pedig, ha jól tudom, 1973-ban még volt Haraszti Miklós ellen olyan politikai per, amelynek a fő vádpontja, hogy egy tudományos kéziratot kölcsönadott olvasni a ba­rátainak. Ehhez képest mi 1981 után ezres példányszámban állítottunk elő kiadványokat. M. Á.: - Én úgy gondolom, hogy a látszat-demokrácia soha, egyetlen or­szágban sem mutatkozott toleráns­nak az olyan kritikával szemben, amely a hatalmat érte. Ezzel gyakor­latilag azt is kimondtam, hogy hosz­­szú időn keresztül nálunk nem igazi demokrácia volt, csak azt akartuk elhitetni. Ha akarom, ez kérdés, ha akarom, ez megállapítás - szeretném ha Csikós József elmondaná, hogy a mondatom végére felkiáltójelet te­gy­ek-e, vagy kérdőjelet. Cs. J.: - Én azt hiszem, hogy az egész program megközelítéséhez egyet le kell szögezni, amire az előt­tem szólók is utaltak, hogy mi a korábbi időszakban tekintély­elvű társadalomban éltünk, ami a mono­lit hatalmi rendszer működésének megfelelően egy reprezentatív nyil­vánosságot hozott szükségszerűen létre, amelyben a közhatalom befo­lyásolása sokkal gyakrabban vette igénybe az engedelmességet és a kényszer eszközét, semmint a szelle­mi irányításnak más olyan eszközeit és olyan felfogását, amellyel valósá­gos demokratikus működési mód alakulhatott volna ki a társadalom­ban. M. Á.: - Ön engedelmességet és kény­szert mond. Az engedelmességet úgy kell érteni, hogy a mi részünkről, akik a hivatalos sajtóban dolgoztunk, és a kényszer az önök részéről, akik irá­nyítottak bennünket? Cs. J.: - Igen, így értelmezem. Mert hiszen ha az egész problémát politi­kai mezőbe ágyazzuk be, akkor azt lehetne mondani, hogy maga a poli­tikai nyilvánosság, amelynek műkö­dési hiátusai eredményeként is létre­jött az ún. második nyilvánosság, vagy szamizdat-irodalom, ez a poli­tikai nyilvánosság a közhatalom és a társadalom, az emberek közötti köz­vetítő rendszer, amely ha létezik a szólás-, a véleménynyilvánítás, a saj­tószabadság alapján, akkor gyakor­latilag az érdekek, nézetek természe­tes rendjük szerint jelennek meg a nyilvánosság előtt. Konfliktusok ke­letkeznek, de rendezhetők a dolgok. Ha nem, akkor szükségszerűen létez­nek, létrejönnek olyan szervezetek, szerveződések, folyóiratok, törekvé­sek, amelyek megpróbálják ezt a hiányt kiegészíteni és pótolni. M. Á.: - Gyakorlatilag akkor arról van szó, hogy mi, akik itt ülünk - vegyünk egy 1986-os vagy 85-ös álla­potot Ön az, aki diktál, diktálja azt, hogy mi megengedhető, mi nem. Ön a hatalom képviseletében jelenik meg, én a legális sajtó munkatársa vagyok, és mint ilyen, engedelmes, ámbár mozgok, de engedelmeskedem, és az urak azok, akik engedetlenek. Ezzel szemben ők azok, akik nyilvá­nosságra hozzák azt, amit nekem­­ Moldoványi Ferenc főiskolai hallgató vizsga­­filmje 1989 januárjában készült, az MTV2 márciusban mutatta be a Napzártában.

Next