Magyar Sajtó, 1989 (30. évfolyam, 1-25. szám)
1989-04-24 / 8. szám
MÁSODKÖZLÉS Szamizdat a tévében Mester Ákos: — Jó estét kívánok! A maga nemében páratlan beszélgetésre készülünk: először fordul elő, hogy egy asztalnál ül két szamizdat-folyóirat szerkesztő, Kőszeg Ferenc, a Beszélő és Nagy Jenő, a Demokrata szerkesztője, valamint Csikós József, az MSZMP KB társadalompolitikai osztályának vezető munkatársa. Témánk a szamizdat-folyóirat. Arról fogunk beszélni, hogy szükséges volt-e a szamizdat-folyóiratok megjelenése annak idején, most szükség van-e rájuk, és vajon egy későbbi időszakban, amikor igazán kibontakozik a plurális társadalom, vagy mondjuk létrejön a koalíciós kormányzás, akkor van-e még értelme megjelentetni szamizdat folyóiratot. K. F.: - A Beszélő 1981-ben indult. Akkoriban a példányszám ezer-kétezer között volt, most négyezer példányban jelenik meg. Hogy nem többe, annak e pillanatban technikai és terjesztési akadályai vannak. Az érdeklődés ennél jóval nagyobb volna. A folyóirat elsősorban értelmiségi közönséghez szól, bizonyos iskolázottságot igényel az olvasása. Ennek ellenére azt hiszem - van némi áttekintésem, mert elég sokan járnak hozzám Beszélőt, más szamizdat kiadványokat is vásárolni -, nem korlátozódik az értelmiségre. M. Á.: - Nem mindenki tudja pontosan, hogy mi az a szamizdat. Ezért tehát le kellene szögezni, hogy a szamizdat folyóirat olyat is nyilvánosságra hoz, amit a legális újságok, folyóiratok nem, hogy olyan politikai összefüggésre is rámutat, amely egészen új vagy más aspektus, mint a hivatalos. Jól mondom? K. F.: - Igen. Nem politikai perek M. Á.: - Mi az, ami megjelenik a szamizdat folyóiratokban, de nem jelenik meg, mondjuk, a Népszabadságban? K. F.: - 1981-ben nagyon sok olyan téma volt, ami ma már közkeletű, és akkoriban kizárólag a szamizdat foglalkozott vele. Ilyen például a határon túli magyar kisebbségek helyzete. Nem jelent meg, és talán ez máig sem jelenik meg igazán a lapokban, folyóiratokban a kormány politikájának átfogó, kritikus elemzése. Nem írt a sajtó azoknak az egyházi csoportoknak a működéséről, amelyek kilógtak az egyházi hierarchiából, a kisegyházakról, amelyek egy része akkor is, más része máig is az Egyházügyi Hivatal bejegyzése nélkül működik, továbbá a nagy egyházak deviáns csoportjairól, például a katolikus bázisközösségekről. M. Á.: - A szamizdat folyóirat szerkesztői maguk is deviánsnak minősültek annak idején? K. F.: - Teljes mértékben. M. Á.: - Önök is zaklatásnak voltak kitéve? N. J.: - Aki ezt egyáltalán elvállalta, az már előzőleg elszenvedett valamilyen diszkriminációt. Az elmúlt nyolc év során a rendőrség szamizdat-ellenes tevékenysége szabálysértési eljárások keretében maradt, a megfélemlítés és a pénzbírságolás, házkutatások, gazdasági károkozás dimenziójában mozgott, soha nem politikai perek formájában léptek fel ellenünk. Pedig, ha jól tudom, 1973-ban még volt Haraszti Miklós ellen olyan politikai per, amelynek a fő vádpontja, hogy egy tudományos kéziratot kölcsönadott olvasni a barátainak. Ehhez képest mi 1981 után ezres példányszámban állítottunk elő kiadványokat. M. Á.: - Én úgy gondolom, hogy a látszat-demokrácia soha, egyetlen országban sem mutatkozott toleránsnak az olyan kritikával szemben, amely a hatalmat érte. Ezzel gyakorlatilag azt is kimondtam, hogy hoszszú időn keresztül nálunk nem igazi demokrácia volt, csak azt akartuk elhitetni. Ha akarom, ez kérdés, ha akarom, ez megállapítás - szeretném ha Csikós József elmondaná, hogy a mondatom végére felkiáltójelet tegyek-e, vagy kérdőjelet. Cs. J.: - Én azt hiszem, hogy az egész program megközelítéséhez egyet le kell szögezni, amire az előttem szólók is utaltak, hogy mi a korábbi időszakban tekintélyelvű társadalomban éltünk, ami a monolit hatalmi rendszer működésének megfelelően egy reprezentatív nyilvánosságot hozott szükségszerűen létre, amelyben a közhatalom befolyásolása sokkal gyakrabban vette igénybe az engedelmességet és a kényszer eszközét, semmint a szellemi irányításnak más olyan eszközeit és olyan felfogását, amellyel valóságos demokratikus működési mód alakulhatott volna ki a társadalomban. M. Á.: - Ön engedelmességet és kényszert mond. Az engedelmességet úgy kell érteni, hogy a mi részünkről, akik a hivatalos sajtóban dolgoztunk, és a kényszer az önök részéről, akik irányítottak bennünket? Cs. J.: - Igen, így értelmezem. Mert hiszen ha az egész problémát politikai mezőbe ágyazzuk be, akkor azt lehetne mondani, hogy maga a politikai nyilvánosság, amelynek működési hiátusai eredményeként is létrejött az ún. második nyilvánosság, vagy szamizdat-irodalom, ez a politikai nyilvánosság a közhatalom és a társadalom, az emberek közötti közvetítő rendszer, amely ha létezik a szólás-, a véleménynyilvánítás, a sajtószabadság alapján, akkor gyakorlatilag az érdekek, nézetek természetes rendjük szerint jelennek meg a nyilvánosság előtt. Konfliktusok keletkeznek, de rendezhetők a dolgok. Ha nem, akkor szükségszerűen léteznek, létrejönnek olyan szervezetek, szerveződések, folyóiratok, törekvések, amelyek megpróbálják ezt a hiányt kiegészíteni és pótolni. M. Á.: - Gyakorlatilag akkor arról van szó, hogy mi, akik itt ülünk - vegyünk egy 1986-os vagy 85-ös állapotot Ön az, aki diktál, diktálja azt, hogy mi megengedhető, mi nem. Ön a hatalom képviseletében jelenik meg, én a legális sajtó munkatársa vagyok, és mint ilyen, engedelmes, ámbár mozgok, de engedelmeskedem, és az urak azok, akik engedetlenek. Ezzel szemben ők azok, akik nyilvánosságra hozzák azt, amit nekem Moldoványi Ferenc főiskolai hallgató vizsgafilmje 1989 januárjában készült, az MTV2 márciusban mutatta be a Napzártában.