Magyar Sajtó, 1993 (34. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-18 / 1. szám

1993. JANUÁR 18. • MAGYAR SAJTÓ MOLDOVA GYÖRGY NYOMORESZKJEI A bal oroszlán kitart . Tudja, miért kértem fel erre az inter­júra? Talán emlékszik rá, egy este telefo­non megkérdeztem: hogy van? Privát kérdésre privát választ vártam. Maga vi­szont elkezdett panaszkodni az ország bajairól. Ott tart már, hogy a közérzete azonos a köz érzetével? — Nem lehet másképp. Megyek bolt­ba, piacra, kocsmába. Buszon járok és villamoson. — Az újságírás területére hogyan került? Mert a nemrég kiadott könyve a Magyar Hírlapban megjelent írásait tartalmazza. Bár egyet-kettőt a rádióban hallottam. — Sőt a Hócipőben és másutt publikált is akad köztük. Zömmel azonban a Magyar Hírlap hozta le őket 1991 no­vemberétől 92 októberéig. Egy év ter­mése „A bal oroszlán”. A dal szülte az énekesét, ahogyan ezt idézgetni szok­ták. Volt egy társadalmi hívás, amiről úgy éreztem, nekem szól. — Bizonyára érdemes a szakma lapjá­ban, a Magyar Sajtóban szakmai dol­gokról beszélgetnünk a könyv kapcsán. — Ami újságban lát napvilágot, az szerintem az újságíróknak nem na­gyon imponál. Úgy vélik, olyant ők is bármikor képesek írni. Végtelenül tisztelem a jó tollú újságírókat, de az újságírás technikai szintjéről általában rossz a véleményem. Az újságírók saj­nos kevésbé képzettek és túl hamar hiszik el, hogy megtanulták ezt a ret­tentően nehéz szakmát. A baleseteket nem azok a sofőrök okozzák, akiknek kéthetes a jogosítványuk, hanem aki­ké egyéves. A kezdő újságíró is vigyáz még, becsülettel utánajár a témának, ám kis idő múltán a lelkiismeretessé­ge alábbhagy. Hajlamos attól fontos­nak tekinteni egy eseményt, mert ő fogalmaz róla valamit. — Csakhogy maga több évtizedes írói múlttal „ereszkedett le" az újságíráshoz — Irodalmi igénnyel természetesen, mégis életemben először csaptam fel valamiféle publicistának. Számottevő újságírói munkásságot korábban nem követtem el. Most ez számomra politi­kai szolgálat. Nem reagálni a jelensé­gekre egyszerűen képtelenség. — Irodalom és újságírás egységét utoljára alighanem a nyugatosok bizonyították, mondhatni tömegével s nem egyedi példá­kéra. Azóta az irodalmárok készek lenézni az újságírást írótársai hogyan fogadták az újságíró Moldovát? — Fogalmam sincs. Ritkán fordulok meg írói körökben. Ha netán megmosolyog­nak, akkor javaslom nekik, hogy csinálják utánam! Hétről hétre, rendszeresen. — Nehéznek találja? — Körülbelül négy flekk terjedelmet kell megtöltenem. Két-három napom rámegy. Legalább háromszor-négyszer átírom. Megesik, hogy nyolc-tíz változa­tot készítek. Tele a papírkosár, lassan eltartok egy Ápiszt. Ha utólag, borot­válkozás közben ugrik be egy poén, be­leveszem még az írásba. És mennyi po­ént hagyok ki belőle, áldozok fel a mondandó kedvéért! Azelőtt gyakran elragadott a történet, újabban erősen fegyelmezem magamat. Tragédiát pa­pírra vetni könnyebb, mint humort szülni, slusszpoénnal. A tragédiának legalább adott a befejezése. Úgy rém­lik, Renoir mondta, hogy a színek ki­rálynője a fekete. — Hát, ami a mostani könyvét illeti, ,14 bal oroszlán” komor. Az írások műfaji meghatározásául én keveslem, hogy ezek humoreszkek meg szomoreszkek — Nyomoreszkek. Dühből és bánatból fogantak. — Teljes kiábrándultságot tükröznek. A régebbi Moldova-művekben ott csillo­gott az anekdotázó kedv, némi Mik­­száth-féle parlamenti kedélyesség. — Mikszáth édes. — Tabletta, cukormázban. A maga hangvétele ellenben ... nem illik ugyan manapság egy oroszra hivatkozni, de mégiscsak Gogol nevéhez fűződik a... — ... a „gorkij szmeh”, a keserű neve­tés. Minden okom megvan rá. Az or­szág egyharmada a nyomorküszöb alatt él, és a jelenlegi ígéretek alapján nyolc év múlva várható javulás. Én addigra hatvanhat éves leszek. — Keményen bírál. Kötetbe gyűjtve ez még töményebb, együtt óriásit sújtanak az írások. Megengedi idéznem: „... a po­litikusok ugatnak, a népek éhesek ” .A bolt kirakata mostanában úgy fest, mint­ha egy eszmei-történelmi jelmezkölcsön­ző árulná ki rég leselejtezett készletét. Uraságoktól levetett bakszagú, pecsétes nacionalizmust kínálnak nekünk pacsu­­lis vallási révületet, filozófiai matyó hím­zéseket, népi-nemzeti gerincre szabott nagy mellényeket. ” „... a Hatalom áldás­ra kitárt, polgárokat boldogító keze nem rejt semmi mást, mint a puszta öklét.” Nem fél, hogy ez az ököl esetleg vissza­üt? — Nincs joga a Hatalomnak visszaütni. — Mert Magyarország történelmi szerep­­osztásban a demokráciát játssza? — Nem csukhatnak le. Igaz, a kormány­­párti sajtóban szememre vetették, hogy nem tudok írni. Ezt úgysem hiszem el. Jobb óráimban regényírónak képzelem magamat. A pályán 1955 óta dolgozom. Ennyi tapasztalattal bármilyen műfejt is­mernem kell. Az operettet is akár. — Éppenséggel nem él operettes álomvi­lágban. — Tényleg nem kényeztetnek. Az utol­só díjamat, a Kossuth-díjat 1983-ban kaptam. Azóta „kiosztottak” engem a liberálisok is. Soha nem titkoltam, hogy rokonszenv a szocialistákhoz fűz. — A kőbányai proligyerek hűsége, ugye? A könyv címeként jelképes a Lánchíd bal oroszlánja. — Honnan jutottam hová, nem felej­tem el. Azt sem, hogy mindezt annak a szocializmus nevű képződménynek kö­szönhetem. — Érte haragudott valamikor, nem elle­ne, hogy József Attilával szóljunk A mai világnak nagyon ellene haragszik — Azért ott a „valamiért” is! Részvét van bennem a nyomorultak iránt. Ér­tük kiabálok.

Next