Magyar Sajtó, 1993 (34. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-18 / 1. szám
1993. JANUÁR 18. • MAGYAR SAJTÓ MOLDOVA GYÖRGY NYOMORESZKJEI A bal oroszlán kitart . Tudja, miért kértem fel erre az interjúra? Talán emlékszik rá, egy este telefonon megkérdeztem: hogy van? Privát kérdésre privát választ vártam. Maga viszont elkezdett panaszkodni az ország bajairól. Ott tart már, hogy a közérzete azonos a köz érzetével? — Nem lehet másképp. Megyek boltba, piacra, kocsmába. Buszon járok és villamoson. — Az újságírás területére hogyan került? Mert a nemrég kiadott könyve a Magyar Hírlapban megjelent írásait tartalmazza. Bár egyet-kettőt a rádióban hallottam. — Sőt a Hócipőben és másutt publikált is akad köztük. Zömmel azonban a Magyar Hírlap hozta le őket 1991 novemberétől 92 októberéig. Egy év termése „A bal oroszlán”. A dal szülte az énekesét, ahogyan ezt idézgetni szokták. Volt egy társadalmi hívás, amiről úgy éreztem, nekem szól. — Bizonyára érdemes a szakma lapjában, a Magyar Sajtóban szakmai dolgokról beszélgetnünk a könyv kapcsán. — Ami újságban lát napvilágot, az szerintem az újságíróknak nem nagyon imponál. Úgy vélik, olyant ők is bármikor képesek írni. Végtelenül tisztelem a jó tollú újságírókat, de az újságírás technikai szintjéről általában rossz a véleményem. Az újságírók sajnos kevésbé képzettek és túl hamar hiszik el, hogy megtanulták ezt a rettentően nehéz szakmát. A baleseteket nem azok a sofőrök okozzák, akiknek kéthetes a jogosítványuk, hanem akiké egyéves. A kezdő újságíró is vigyáz még, becsülettel utánajár a témának, ám kis idő múltán a lelkiismeretessége alábbhagy. Hajlamos attól fontosnak tekinteni egy eseményt, mert ő fogalmaz róla valamit. — Csakhogy maga több évtizedes írói múlttal „ereszkedett le" az újságíráshoz — Irodalmi igénnyel természetesen, mégis életemben először csaptam fel valamiféle publicistának. Számottevő újságírói munkásságot korábban nem követtem el. Most ez számomra politikai szolgálat. Nem reagálni a jelenségekre egyszerűen képtelenség. — Irodalom és újságírás egységét utoljára alighanem a nyugatosok bizonyították, mondhatni tömegével s nem egyedi példákéra. Azóta az irodalmárok készek lenézni az újságírást írótársai hogyan fogadták az újságíró Moldovát? — Fogalmam sincs. Ritkán fordulok meg írói körökben. Ha netán megmosolyognak, akkor javaslom nekik, hogy csinálják utánam! Hétről hétre, rendszeresen. — Nehéznek találja? — Körülbelül négy flekk terjedelmet kell megtöltenem. Két-három napom rámegy. Legalább háromszor-négyszer átírom. Megesik, hogy nyolc-tíz változatot készítek. Tele a papírkosár, lassan eltartok egy Ápiszt. Ha utólag, borotválkozás közben ugrik be egy poén, beleveszem még az írásba. És mennyi poént hagyok ki belőle, áldozok fel a mondandó kedvéért! Azelőtt gyakran elragadott a történet, újabban erősen fegyelmezem magamat. Tragédiát papírra vetni könnyebb, mint humort szülni, slusszpoénnal. A tragédiának legalább adott a befejezése. Úgy rémlik, Renoir mondta, hogy a színek királynője a fekete. — Hát, ami a mostani könyvét illeti, ,14 bal oroszlán” komor. Az írások műfaji meghatározásául én keveslem, hogy ezek humoreszkek meg szomoreszkek — Nyomoreszkek. Dühből és bánatból fogantak. — Teljes kiábrándultságot tükröznek. A régebbi Moldova-művekben ott csillogott az anekdotázó kedv, némi Mikszáth-féle parlamenti kedélyesség. — Mikszáth édes. — Tabletta, cukormázban. A maga hangvétele ellenben ... nem illik ugyan manapság egy oroszra hivatkozni, de mégiscsak Gogol nevéhez fűződik a... — ... a „gorkij szmeh”, a keserű nevetés. Minden okom megvan rá. Az ország egyharmada a nyomorküszöb alatt él, és a jelenlegi ígéretek alapján nyolc év múlva várható javulás. Én addigra hatvanhat éves leszek. — Keményen bírál. Kötetbe gyűjtve ez még töményebb, együtt óriásit sújtanak az írások. Megengedi idéznem: „... a politikusok ugatnak, a népek éhesek ” .A bolt kirakata mostanában úgy fest, mintha egy eszmei-történelmi jelmezkölcsönző árulná ki rég leselejtezett készletét. Uraságoktól levetett bakszagú, pecsétes nacionalizmust kínálnak nekünk pacsulis vallási révületet, filozófiai matyó hímzéseket, népi-nemzeti gerincre szabott nagy mellényeket. ” „... a Hatalom áldásra kitárt, polgárokat boldogító keze nem rejt semmi mást, mint a puszta öklét.” Nem fél, hogy ez az ököl esetleg visszaüt? — Nincs joga a Hatalomnak visszaütni. — Mert Magyarország történelmi szereposztásban a demokráciát játssza? — Nem csukhatnak le. Igaz, a kormánypárti sajtóban szememre vetették, hogy nem tudok írni. Ezt úgysem hiszem el. Jobb óráimban regényírónak képzelem magamat. A pályán 1955 óta dolgozom. Ennyi tapasztalattal bármilyen műfejt ismernem kell. Az operettet is akár. — Éppenséggel nem él operettes álomvilágban. — Tényleg nem kényeztetnek. Az utolsó díjamat, a Kossuth-díjat 1983-ban kaptam. Azóta „kiosztottak” engem a liberálisok is. Soha nem titkoltam, hogy rokonszenv a szocialistákhoz fűz. — A kőbányai proligyerek hűsége, ugye? A könyv címeként jelképes a Lánchíd bal oroszlánja. — Honnan jutottam hová, nem felejtem el. Azt sem, hogy mindezt annak a szocializmus nevű képződménynek köszönhetem. — Érte haragudott valamikor, nem ellene, hogy József Attilával szóljunk A mai világnak nagyon ellene haragszik — Azért ott a „valamiért” is! Részvét van bennem a nyomorultak iránt. Értük kiabálok.