Magyar Sajtó, 1999 (40. évfolyam, 1-10. szám)

1999 / 8. szám

1999. 8. SZÁM Я MAGYAR SAJTÓ ■ nyílt tér Elkeserítő agymosás Azt még csak érteni vélem, hogy a Városház utcai önkiszolgáló étterem­ben sorban állva a hátam mögött meg­szólaljon egy ékesebb hölgy hangja imigyen: „Ezt is a kommunisták csi­nálták.” A kiszolgáló kislány ugyanis nem tudta a fogást megtalálni a kiüre­sedett melegítődobozon, hogy a he­lyéről kiemelje azt. A házmester kiné­zetű hölgynek úgysem tudtam volna elmagyarázni, hogy ez a kiszolgáló­pult egész bizonyosan nyugati gyárt­mány, és a korábbi feljelentgetéseit kár így kompenzálni. Már egy kicsit kevéssé értettem az ugyancsak idős szomszédasszonyo­mat, aki szintén kommunistázott, mert a faluját szerinte tönkretették, amikor közösbe kellett adni a földe­ket. Nem volt kedvem vitatkozni ve­le, hogy hiszen megboldogult férjével jártam abban a faluban, ahol az ország egyik legjobb termelőszövetkezete működött, különös tekintettel az egyedülálló - igaz nem magyar - te­hénállományra, s a viszonylag magas jövedelem meglátszott az egész falun, ahol a világtól elmaradott száz évből tíz-tizenöt esztendő alatt vagy ötve­­net behoztak. A miniszter urat aztán már végkép­pen nem értettem, aki a határnyitás után alig tíz esztendővel már a hét­köznapi tényekre sem emlékezett. S ha ezt feltételezem, akkor még igen jóindulatú vagyok, mert az a feltétele­zés sem zárható ki, hogy tudatosan nem mondott igazat, s próbál tíz évvel ezelőtti politikusokat „szemétkupa­cok hátrahagyásával” megvádolni, hogy mai magát igazolja. S a történelemnek ez a fals, torz fel­idézése rohamléptekkel terjed. Aki nem venné észre, már fel is nőtt egy generáció, amelyik jelen van a gazda­ságban, a politikában, s akik látható­an sikeres agymosáson estek át. Ők már őszinte tájékozatlanságból min­dent - árnyalatlanul - elhisznek, amit erről a tíz évvel ezelőtti országról mondanak nekik. Ami igazán elkeserít, amikor újság­írók vagy újságírójelöltek veszik ma­guknak a bátorságot, és úgy beszél­nek, írnak, hogy látni, hallani, fogal­muk sincs arról, milyen volt ez az or­szág, mondjuk tizenöt vagy húsz év­vel ezelőtt. Mint például az a főisko­lai diplomával is rendelkező ifjú hölgy, akinek a vizsgán, itt, a mi isko­lánkban, a 60-70-es évek magyar filmjeiről kellett volna néhány mon­datot mondani, de ő csak a három „T”-ről tudott néhány szót ejteni. Amiből azt a következtetést vonta le, hogy a politikai nyomás miatt nem is születhettek igazán jeles filmalkotá­sok. Persze egyetlen címet sem tudott mondani, amikor a hazai filmgyártás mindeddig legsikeresebb korszaká­nak legalább egy munkáját szerettük volna hallani. Egy másik vizsgán, az ugyancsak diplomával rendelkező újságírójelölt arról beszélt, hogy a rendszerváltás után előkerültek a korábban cenzurá­­lis okok miatt fiókban tartott irodalmi művek. Alig akarta elhinni, hogy ilyen módon egyetlen mű sem került elő, bár kétségtelen, a korábbi öncen­zúrát bizonyos értelemben felfoghat­juk ilyen „fióknak” is. Az már - számomra legalábbis - nehezen elviselhető, amikor egy nem egészen fiatal kolléganő a hajdan ké­szült szép számú televíziós gyermek­­műsorokról úgy ír, mintha ez kizáró­lag valami tervgazdasági mutatószám teljesítésének eredménye lett volna. Abból a tényből, hogy pártirányítás alatt állt a Magyar Televízió is, a mű­ködéséhez központi elhatározások alapján adtak pénzt - miként most a parlament döntései szerint -, egyálta­lában nem következik, hogy bármifé­le központi előírás szabályozta volna a darabszámokat. A művészek vere­­kedtek ki maguknak, hogy a költség­­vetési pénzekből hány film, hány gye­rekműsor készüljön, és persze rivali­záltak is egymással, hogy kinek-ki­­nek több jusson elképzelései megva­lósítására. Közel sem volt idilli ez az állapot, de ezen a szinten végül is művészek, gyártási szakemberek döntöttek: mi készülhet, mi mennyit kaphat, és mi az, amire nincs pénz, vagy nem érde­mes pénzt adni rá. S hogy nagy általá­nosságban jól döntöttek, azt most ta­pasztalhatjuk igazán, amikor szinte semmi, vagy alig valami készül az MTV-ben a gyerekek számára, ezért vég nélkül a régi munkákat ismételge­tik a Tenkes kapitányától a Süsü a sár­kányon át Szabó Magda Tündér halá­láig. Természetesen nem azonos szín­vonalú munkák ezek sem, de hogy mennyire tisztességesek, mi sem bi­zonyítja jobban, mint hogy a 15-20 éve készült gyermek- és ifjúsági fil­mekben szinte nyoma sincs kénysze­rű politikai felhangoknak, „vörös far­kaknak”, gyakran azt sem lehet meg­állapítani, még a jelenben játszódó munkáknál is alig, hogy ezek a mun­kák milyen szemrehányásokat kaptak (mi tagadás: lehet, hogy tőlem is). Ezek a példák - szakterületemhez hűen - elsősorban kulturális jellegű­ek, de azt hiszem, azok a kollégák, akik elkövették azt a „bűnt”, hogy 15-20 évvel ezelőtt is írtak már újsá­got, bizonyíthatják, hogy nincs ez másként a gazdasági vagy külpoliti­kai újságírás terén sem. Ezért ültem hát a számítógép mellé, mert szeret­ném figyelmeztetni a kollégákat, hogy ha nem ismerjük pontosan a teg­nap történéseit, ha felnő egy újságíró­generáció, amelyik néha komikusan egyoldalúan látja a közelmúltat, an­nak vészes következményei lehetnek. Aki nem pontosan ismeri a múltját - különösen, ha újságíró -, az képtelen megbízhatóan tájékozódni a jelenben. Bernáth László Idézni csak pontosan... A Bálint György Újságírói Akadé­mia évzáró ünnepségén a szónok ar­ra akarta bátorítani önöket, amire - úgymond - „egy manapság nemigen divatos joghallgató, akinek az alábbi mondatát valamilyen okból nem szí­vesen idézték történelmi félmúltunk­ban. Talán nem véletlenül. Ugyanis egy Marx Károly nevű úr mint alap­elvet hirdette a gondolkodóknak: Minden fennállóban kételkedni kö­telességünk” (Magyar Sajtó 1999. 6. sz.). Nem tudom, mire gondolt az ünne­pi szónok „történelmi félmúltunk”­­ról szólva: az „átkos”-ra, vagy talán még inkább az elmúlt évtizedre, de nem szeretnék ennek boncolgatásá­ban elmerülni. Inkább a szakmánk­ban kötelező, de bizony nagyon fél­vállról vett pontosság jegyében fűz­nék néhány szót az idézethez. Először is a „joghallgató” megha­tározáshoz: ha jól értem a szöveget, ez ama bizonyos „Marx Károly nevű úr” volna. Nos, Karl Marx valóban hallgatott jogtudományokat is, előbb a bonni, majd a berlini egyetemen, de egyrészt hallgatott más tárgyakat is (pl. földrajzot, antropológiát, egy Euripidészről szóló szemináriumot), de nem maradt meg „ősjogász”-nak, hanem befejezte egyetemi tanulmá­nyait, majd a jénai egyetem „A dé­­mokritoszi és epikuroszi természet­­filozófia különbsége” című disszer­tációja alapján „a filozófia doktorá­nak rangjával, jogaival és privilégiu­maival, valamint a képzettség, tudo­mányos kiválóság és elismerten ki­emelkedő teljesítmények külső jel­vényeivel ruházta fel”. Ennyit ama „úr” joghallgatói vol­táról. Ami pedig az általa „hirdetett alap­elvet” illeti: nos, ezt nem kellett hir­detni, mert minden kutató, minden tudós, sőt, minden gondolkodó em­ber tudja és vallja ezt. Dr. Marx ezt - fennmaradt „okmány” tanúsága sze­rint - egyszer „hirdette”. Történt ugyanis, hogy egy alkalommal tréfás családi beszélgetés során lányai, La­ura és Jenny Marx kérdéseket tettek fel apjuknak­­ kezdve attól, hogy mi a kedvenc erénye, a boldogságon és a boldogtalanságon, kedvenc próza­íróján és költőjén át, nem felejtve kedvenc neveit (ez véletlenül Laura és Jenny volt) kedvenc ételéig, utol­só kérdésként pedig azt, mi a ked­venc jeligéje. A fennmaradt firka ta­núsága szerint a beszélgetés angolul folyt - ám az utolsó kérdésre Marx ezt válaszolta: „De omnibus dubitan­dum” - magyarul: mindenben kétel­kedni kell. Az a tény, hogy ezt Marx nem angolul, de nem is anyanyelvén, hanem latinul mondta, bizonyítja, hogy egy latinos műveltségűek köré­ben közismert latin szállóigét idé­zett. Sajnos, én már túl régen csúsz­tam át a latin érettségin ahhoz, hogy tudjam, kitől származik a bölcs mon­dás - de, mondom, itt „hirdette” a gondolkodóknak (mert mindkét lá­nya az volt) ezt az igazságot. Egyszóval, kedves leendő kollé­gák: nem kell idézgetni (az idézet nem érv és nem bizonyíték), de ha idézünk, akkor „csak pontosan, szé­pen...”. P. G. P. 17

Next