Magyar Sajtó, 1999 (40. évfolyam, 1-10. szám)
1999 / 8. szám
1999. 8. SZÁM Я MAGYAR SAJTÓ ■ nyílt tér Elkeserítő agymosás Azt még csak érteni vélem, hogy a Városház utcai önkiszolgáló étteremben sorban állva a hátam mögött megszólaljon egy ékesebb hölgy hangja imigyen: „Ezt is a kommunisták csinálták.” A kiszolgáló kislány ugyanis nem tudta a fogást megtalálni a kiüresedett melegítődobozon, hogy a helyéről kiemelje azt. A házmester kinézetű hölgynek úgysem tudtam volna elmagyarázni, hogy ez a kiszolgálópult egész bizonyosan nyugati gyártmány, és a korábbi feljelentgetéseit kár így kompenzálni. Már egy kicsit kevéssé értettem az ugyancsak idős szomszédasszonyomat, aki szintén kommunistázott, mert a faluját szerinte tönkretették, amikor közösbe kellett adni a földeket. Nem volt kedvem vitatkozni vele, hogy hiszen megboldogult férjével jártam abban a faluban, ahol az ország egyik legjobb termelőszövetkezete működött, különös tekintettel az egyedülálló - igaz nem magyar - tehénállományra, s a viszonylag magas jövedelem meglátszott az egész falun, ahol a világtól elmaradott száz évből tíz-tizenöt esztendő alatt vagy ötvenet behoztak. A miniszter urat aztán már végképpen nem értettem, aki a határnyitás után alig tíz esztendővel már a hétköznapi tényekre sem emlékezett. S ha ezt feltételezem, akkor még igen jóindulatú vagyok, mert az a feltételezés sem zárható ki, hogy tudatosan nem mondott igazat, s próbál tíz évvel ezelőtti politikusokat „szemétkupacok hátrahagyásával” megvádolni, hogy mai magát igazolja. S a történelemnek ez a fals, torz felidézése rohamléptekkel terjed. Aki nem venné észre, már fel is nőtt egy generáció, amelyik jelen van a gazdaságban, a politikában, s akik láthatóan sikeres agymosáson estek át. Ők már őszinte tájékozatlanságból mindent - árnyalatlanul - elhisznek, amit erről a tíz évvel ezelőtti országról mondanak nekik. Ami igazán elkeserít, amikor újságírók vagy újságírójelöltek veszik maguknak a bátorságot, és úgy beszélnek, írnak, hogy látni, hallani, fogalmuk sincs arról, milyen volt ez az ország, mondjuk tizenöt vagy húsz évvel ezelőtt. Mint például az a főiskolai diplomával is rendelkező ifjú hölgy, akinek a vizsgán, itt, a mi iskolánkban, a 60-70-es évek magyar filmjeiről kellett volna néhány mondatot mondani, de ő csak a három „T”-ről tudott néhány szót ejteni. Amiből azt a következtetést vonta le, hogy a politikai nyomás miatt nem is születhettek igazán jeles filmalkotások. Persze egyetlen címet sem tudott mondani, amikor a hazai filmgyártás mindeddig legsikeresebb korszakának legalább egy munkáját szerettük volna hallani. Egy másik vizsgán, az ugyancsak diplomával rendelkező újságírójelölt arról beszélt, hogy a rendszerváltás után előkerültek a korábban cenzurális okok miatt fiókban tartott irodalmi művek. Alig akarta elhinni, hogy ilyen módon egyetlen mű sem került elő, bár kétségtelen, a korábbi öncenzúrát bizonyos értelemben felfoghatjuk ilyen „fióknak” is. Az már - számomra legalábbis - nehezen elviselhető, amikor egy nem egészen fiatal kolléganő a hajdan készült szép számú televíziós gyermekműsorokról úgy ír, mintha ez kizárólag valami tervgazdasági mutatószám teljesítésének eredménye lett volna. Abból a tényből, hogy pártirányítás alatt állt a Magyar Televízió is, a működéséhez központi elhatározások alapján adtak pénzt - miként most a parlament döntései szerint -, egyáltalában nem következik, hogy bármiféle központi előírás szabályozta volna a darabszámokat. A művészek verekedtek ki maguknak, hogy a költségvetési pénzekből hány film, hány gyerekműsor készüljön, és persze rivalizáltak is egymással, hogy kinek-kinek több jusson elképzelései megvalósítására. Közel sem volt idilli ez az állapot, de ezen a szinten végül is művészek, gyártási szakemberek döntöttek: mi készülhet, mi mennyit kaphat, és mi az, amire nincs pénz, vagy nem érdemes pénzt adni rá. S hogy nagy általánosságban jól döntöttek, azt most tapasztalhatjuk igazán, amikor szinte semmi, vagy alig valami készül az MTV-ben a gyerekek számára, ezért vég nélkül a régi munkákat ismételgetik a Tenkes kapitányától a Süsü a sárkányon át Szabó Magda Tündér haláláig. Természetesen nem azonos színvonalú munkák ezek sem, de hogy mennyire tisztességesek, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a 15-20 éve készült gyermek- és ifjúsági filmekben szinte nyoma sincs kényszerű politikai felhangoknak, „vörös farkaknak”, gyakran azt sem lehet megállapítani, még a jelenben játszódó munkáknál is alig, hogy ezek a munkák milyen szemrehányásokat kaptak (mi tagadás: lehet, hogy tőlem is). Ezek a példák - szakterületemhez hűen - elsősorban kulturális jellegűek, de azt hiszem, azok a kollégák, akik elkövették azt a „bűnt”, hogy 15-20 évvel ezelőtt is írtak már újságot, bizonyíthatják, hogy nincs ez másként a gazdasági vagy külpolitikai újságírás terén sem. Ezért ültem hát a számítógép mellé, mert szeretném figyelmeztetni a kollégákat, hogy ha nem ismerjük pontosan a tegnap történéseit, ha felnő egy újságírógeneráció, amelyik néha komikusan egyoldalúan látja a közelmúltat, annak vészes következményei lehetnek. Aki nem pontosan ismeri a múltját - különösen, ha újságíró -, az képtelen megbízhatóan tájékozódni a jelenben. Bernáth László Idézni csak pontosan... A Bálint György Újságírói Akadémia évzáró ünnepségén a szónok arra akarta bátorítani önöket, amire - úgymond - „egy manapság nemigen divatos joghallgató, akinek az alábbi mondatát valamilyen okból nem szívesen idézték történelmi félmúltunkban. Talán nem véletlenül. Ugyanis egy Marx Károly nevű úr mint alapelvet hirdette a gondolkodóknak: Minden fennállóban kételkedni kötelességünk” (Magyar Sajtó 1999. 6. sz.). Nem tudom, mire gondolt az ünnepi szónok „történelmi félmúltunk”ról szólva: az „átkos”-ra, vagy talán még inkább az elmúlt évtizedre, de nem szeretnék ennek boncolgatásában elmerülni. Inkább a szakmánkban kötelező, de bizony nagyon félvállról vett pontosság jegyében fűznék néhány szót az idézethez. Először is a „joghallgató” meghatározáshoz: ha jól értem a szöveget, ez ama bizonyos „Marx Károly nevű úr” volna. Nos, Karl Marx valóban hallgatott jogtudományokat is, előbb a bonni, majd a berlini egyetemen, de egyrészt hallgatott más tárgyakat is (pl. földrajzot, antropológiát, egy Euripidészről szóló szemináriumot), de nem maradt meg „ősjogász”-nak, hanem befejezte egyetemi tanulmányait, majd a jénai egyetem „A démokritoszi és epikuroszi természetfilozófia különbsége” című disszertációja alapján „a filozófia doktorának rangjával, jogaival és privilégiumaival, valamint a képzettség, tudományos kiválóság és elismerten kiemelkedő teljesítmények külső jelvényeivel ruházta fel”. Ennyit ama „úr” joghallgatói voltáról. Ami pedig az általa „hirdetett alapelvet” illeti: nos, ezt nem kellett hirdetni, mert minden kutató, minden tudós, sőt, minden gondolkodó ember tudja és vallja ezt. Dr. Marx ezt - fennmaradt „okmány” tanúsága szerint - egyszer „hirdette”. Történt ugyanis, hogy egy alkalommal tréfás családi beszélgetés során lányai, Laura és Jenny Marx kérdéseket tettek fel apjuknak kezdve attól, hogy mi a kedvenc erénye, a boldogságon és a boldogtalanságon, kedvenc prózaíróján és költőjén át, nem felejtve kedvenc neveit (ez véletlenül Laura és Jenny volt) kedvenc ételéig, utolsó kérdésként pedig azt, mi a kedvenc jeligéje. A fennmaradt firka tanúsága szerint a beszélgetés angolul folyt - ám az utolsó kérdésre Marx ezt válaszolta: „De omnibus dubitandum” - magyarul: mindenben kételkedni kell. Az a tény, hogy ezt Marx nem angolul, de nem is anyanyelvén, hanem latinul mondta, bizonyítja, hogy egy latinos műveltségűek körében közismert latin szállóigét idézett. Sajnos, én már túl régen csúsztam át a latin érettségin ahhoz, hogy tudjam, kitől származik a bölcs mondás - de, mondom, itt „hirdette” a gondolkodóknak (mert mindkét lánya az volt) ezt az igazságot. Egyszóval, kedves leendő kollégák: nem kell idézgetni (az idézet nem érv és nem bizonyíték), de ha idézünk, akkor „csak pontosan, szépen...”. P. G. P. 17