Magyar Sajtó, 2001 (42. évfolyam, 1-10. szám)

2001 / 10. szám

lapot olyan puha pénzekből kiadni, ami állami cégekhez kötődik. Kétségbeesetten kezdtünk kiadót keresni, az MDLF-et is megkerestük, akik először nem is akartak foglalkozni velünk. Tudom, többek véleményét kikérték, míg végül úgy döntöttek, hogy hiányozna a magyar sajtópiacról a Mancs, és beszálltak. A közben eltelt fél évet lényegében az előfizetők és a fizetésüket késve kapó szerkesztők finanszírozták. - Kinyírás, racionalitás és korrektség, így számomra nem egészen világos a történet. - A Postabank egy állami pénzintézet, kvázi a kormány bankja, amelytől nem várható el, hogy ellenzéki sajtótermékeket finanszírozzon. Persze azt, hogy ellenzéki, nehezen mondom ki, mert szerintem valamilyen szinten minden sajtóterméknek ellenzékinek kellene lennie. Hozzáteszem, el tudok képzelni olyan demokráciát, ahol a vélemények sokszínűsége érdekében az állam a vele nem rokonszenvező lapoknak is juttat támogatást, de Magyarország nem ilyen hely, mert nincs meg a politikusokban az érettség, az udvariasság és a konszenzusra törekvés. A racionalitást pedig úgy értem, hogy a Princzbirodalomban a Magyar Narancs úgy működött, mint egy állami nagyvállalat kis részlege, nagyon felelőtlenül gazdálkodott, és nem figyelt a piaci impulzusokra. - Hogy viselte a szerkesztőség a tulajdonosváltás időszakát? Ha jól tudom, egy ideig a honoráriumok is késtek. - Igen, volt egy időszak, amikor nagyon nagy késéssel jöttek meg a donorok, sőt három hónapig egyáltalán nem tudtunk fizetni, de aztán ledolgoztuk ezeket a lemaradásainkat. Azt hiszem, sokan kitartásból, dacból, szeretetből maradtak. Érdekes viszont, hogy többen akkor váltottak, amikor kezdett stabilizálódni a helyzetünk, Seres Laci, Makai Jóska akkor mentek el. - Mit tud kínálni jelenleg a Narancs az itt dolgozóknak? - Be kell ismerni, hogy a kiadónknak nem jó az üzemi mérete, mert azok a sajtóvállalkozások lehetnek sikeresek, ahol egy kiadó szolgál ki több lapot. Kis cég egyetlen lappal nagyon nagy luxus, ami a fejlődés gátja is lehet. Kevés munkatársat tudunk eltartani, az itt kínált fizetések pedig a budapesti mezőny alját jelentik. Persze még mindig jobbak, mint azoknál a vidéki napilapoknál, ahol százhúsz flekket kell írni a kollégáknak havi nyolcvanért. Ez nemcsak botrányos, de a szakma megcsúfolása is, és nem vigasztal, hogy nálunk valamivel jobb a helyzet. РагаKovács Imre pedig azért kezdett írogatni a Népszabadságnak is, mert egyszerűen nincs annyi oldalunk, hogy lekössük a kapacitását. A Narancsnak mindig az volt a problémája, hogy soha nem volt annyi pénz ebben az újságban, hogy meg tudja tartani azokat a szerzőket, akik itt kezdték a pályájukat. Sokszor eszembe jut és sajnálom, hogy mennyien mentek el innen. Nádori Péter, aki most a HVG Online-nál dolgozik, Winkler Róbert, aki legalább három helyen főszerkesztő, Csillag Jani az Est FM-et irányítja, Pálinkás-Szűts az elődje, Makai az Origónál, Bojár Iván András az Oktogon élén, Simó György, aki kicsit letért a pályáról, de ő is itt kezdte. Olyanok vagyunk, mint egy nagy nevelőegyesület. A lap színvonalát is csak azért sikerült megtartanunk, mert a távozók helyére mindig találtunk ambiciózus, fiatal munkatársakat, akikkel tisztességesen foglalkoztunk is. - Mennyi a szerkesztőség átlagéletkora? - Akik komolyan foglalkoznak az újság tartalmával, azok a rovatvezetők, ők inkább a negyvenes korosztályhoz tartoznak. Az újságírók kicsit fiatalabbak. - És mekkora a holdudvar?A rendszeres külsős szerzők hányan vannak? - Húsz-huszonöten lehetnek. Szerencsére Magyarországon vannak olyan napilapos kollégák, akik többre hivatottak, ők előszeretettel találnak meg minket terjedelmesebb írásokkal, amiket a saját lapjuknál nem tudnának elhelyezni. De sok helyről küldenek hozzánk gyakornokokat is, és akiben egy ici-pici fantáziát látunk, annak próbálunk munkát is adni. A Magyar Narancsot leginkább politikai hetilapként könyvelik el, mégis nagyon erős a kulturális rovata. Miért? - Mert ez egy politikai, kulturális hetilap, amelyik nagyon furcsán keletkezett. Ha most akarnánk elindulni, azzal kezdenének, hogy megkutatjuk a piacot. A Magyar Narancs esetében ez soha nem történt meg. A közlésvágy hívta életre, volt pár ember markáns mondanivalóval és nyelvvel. Az alapításkor kitalált szisztémát azóta is őrizzük: egy interjú, politika, külpolitika, életmód és kultúra. A politikai részben azokról a témákról próbálunk bővebben, tisztességes háttéranyagokkal írni, amelyek már bekerültek a köztudatba. Az ÉS megteheti, hogy nem ír a Szabadi-ügyről, mi természetesen nem. A kultúra mellett az életmód rovatunk pedig magazin módjára próbál dolgozni. Olyan, mintha három lap lenne egyben. A most már készülő kutatások is azt mutatják, hogy van, aki az életmód, más a kultúra és legtöbben a politika miatt veszik a Mancsot. A visszajelzések azt is igazolják, hogy érdemes a magazinosodás felé elmozdulnunk, hogy mást ne mondjak, a magazinos címlapjaink a legerősebbek. A Jimmy-s címlap messze a legnagyobb eladást produkálta, de jól mentek a Friderikuszos és a Csiszáros számok is. - A vidéki témák feldolgozása tudatos vagy adódik a külsős munkatársak miatt? - Tudatos. Persze sokat segít, hogy beestek hozzánk olyan jó tollú újságírók, akik ha kell, akár azonnal is bevethetők, de ha a kedvük úgy tartja, akkor hosszú hetekig dolgoznak egy anyagon. - Elég egyedi a lap nyelvhasználata is. Erre törekedni kell vagy csípőből megy? - A nyelvi igényességre figyelünk, és törekszünk arra is, hogy a magyar újságírásban használt nyolcszáz szónál többet dolgozzunk. De a ránk jellemző nyelvezet nagyon személyiségfüggő, és nehéz is ehhez jól író, művelt embereket találni. Ebben a tekintetben elég rossz tapasztalataim vannak a huszonéves korosztályt illetően, pedig nekik a Narancs lehetne a karrierjük első állomása. Hiába mondom, hogy jó lenne, ha minden rovatban olyan cikkek születnének, mint a Nagyvárosi természetbúvárban. Nincsenek emberek. - Mennyire nehezíti a lap működését az, hogy kormánypártisággal nem lehetne vádolni? - Erre nehezen tudok válaszolni. Azon, hogy olyan cégek, amelyekben az államnak meghatározó tulajdona van, nem hirdetnek nálunk, nagyon nem csodálkozom, hiszen fölöttük rettenetesen erős a politikai kontroll. Bizonyos cégeket a kormány egyértelműen arra használ, hogy a hozzá közel álló lapokat pénzzel lássa el, bár még ezek a cégek is hirdetnek valódi gazdasági szempontok alapján. Azt is tudomásul vesszük, hogy Magyarország alapvetően inkább konzervatív, erősen rendpárti, a hierarchiákra érzékeny ország, és ez a mi lehetőségeinket is behatárolja. Nem véletlen, hogy a legnagyobb liberális párt is ott tart, ahol tart, és ez a saját célcsoportunkat is csökkenti. Ebben az értelemben persze nehéz a helyzetünk, de még így is vannak tartalékaink. Példányszámtól függetlenül a Narancsban leírtak meghatározóak a hazai közgondolkodásban. Érződik politikai nyomás bizonyos témák feldolgozása vagy elfelejtése érdekében? - Érik ilyen impulzusok a szerkesztőséget, de nem meghatározóak. Ehhez mi túl outsiderek vagyunk. Az inkább zavar, hogy úgy érzem, a kormányzati hivataloktól nehezen jutunk információkhoz. - Hogy viszonyul a magyar sajtó többi szereplője a Narancs készítőihez? A vitaműsorokban, a hivatkozásokban, a médiahaknikban ritkán szerepelnek. - Nem hiszem, hogy ne lennének kíváncsiak ránk, mert tudom, hogy olvassák a lapot. Ráadásul sokan belőlünk is dolgoznak, ami bosszant is, mert Magyarországon nem divat a kereszthivatkozás, ebben a tekintetben talán csak a Népszabadság jár el korrektül. Loptak már tőlünk neves publicisták és kereskedelmi adók is. De az tény, hogy nem vagyunk benne ebben a szívességkereskedelemben, ami megint csak az outsider pozícióból adódik. Persze van ennek rossz oldala is, hiszen kevesebb az ingyen reklám, de így legalább tényleg meg tudjuk őrizni a függetlenségünket. És ez a lap létének az alapja. Bajnai Zsolt MaSa 2001/10.