Magyar Sajtó, 2003 (44. évfolyam, 1-10. szám)

2003 / 2. szám

28 Г I­T Haszán Zoltán FOTÓ: FODOR PÉTER Klasszikus lakótelepi gyerekként, ám nem Budapesten, hanem Diósdon nőtt fel. Sohasem volt magányos, hol egyik, hol másik barátjánál verődött össze délutá­nonként a gyerekcsapat. Kezdetben Diós­don járt iskolába, majd Budapesten foly­tatta a tanulást. Fővárosi osztálytársai mind azt hitték, délutánjait disznók terel­getésével tölti abban a „távoli” faluban. Sehogy sem tudták elképzelni, hogy egy lakótelep Diósdon is ugyanolyan, mint Pesten. Az Arany János Gimnáziumban nem volt éltanuló, fizikából és kémiából viszonylag gyengén szerepelt, ám az irodalom na­gyon érdekelte. Kiváló magyartanára élt­halt az irodalomért, a nyelvtant viszont nem kedvelte túlzottan, és tanítványai is hasonló módon viszonyultak ezekhez a tárgyakhoz. Ahogyan az érdeklődő gyerekeknél tör­ténni szokott, Zoltán addig-addig kérdez­gette a betűket a felnőttektől, míg ötéves korára megtanult olvasni. Ettől kezdve szüleinek soha nem okozott gondot az óvodai üzenőtábla böngészése. Csemeté­jük hűségesen mindent elolvasott, és vit­te haza a híreket. Az olvasás iránti rajongása megmaradt, mindent elolvasott, szinte válogatás nél­kül, az írás azonban nem érdekelte. Nem írt naplót, nem küldözgette cikkeit az is­kolaújságnak, nem lelte örömét a monda­tok csiszolgatásában. Saját bevallása szerint soha nem vonzotta az újságírói pálya. Érettségi után a jogi egyetemre jelent­kezett, de nem vették fel, így elvitték ka­tonának. Egy csütörtöki napon szerelt le, ott állt munka nélkül, és fogalma sem volt, mihez kezdjen. A család egyik barát­ja, Neumann Ottó a Magyar Hírlapnál dol­gozott. Felesége biztatta, vigye már be ezt a gyereket a Hírlaphoz, hátha ott hasznát veszik. A mai napig nem derült ki, milyen titok tudója volt Neumann Ottó fe­lesége. Az azonban bizonyos, hogy 2003 januárjában Haszán Zoltán, a Népszabad­ság 28 éves újságírója nyerte el a tavalyi év legjobb tényfeltáró írásáért járó Göbö­lyös Soma-díjat. - Egy derűs augusztusi napon beléptél a Magyar Hírlap kapuján, kaptál va­lamilyen útmutatást? - Igen! Mutattak egy titkárnőt, és azt mondták, vele kell jó viszonyban lennem, akkor majd minden simán megy. Ez sikerült, így maradhattam. Nyár vége volt, sokan még a szabadságu­kat töltötték, az oktatással foglalkozó munkatársam is. Valakinek írnia kellett a tankönyvá­rakról, és én kaptam ezt a nagy lehetőséget. Másnap a címlapon volt az anyagom. Rengeteg Magyar Hírlapot felvásároltam, mutogattam mindenkinek, mit tudok. Nagyon jó érzés volt. -A folytatás is ilyen kellemes volt? -Természetesen sokat kellett várnom a következő címlapig. Jöttek a „mínuszos hírek", amikből nagyon sokat meg kell írnia az embernek, ha tényleg újságíró akar lenni. Látom, a mostani pályakezdők hogyan veszítik el a lelkesedésüket a mínuszos hírek gyártása kö­zepette. Azt hiszem, én akkor is pontosan tudtam, hogy erre szükség van, és hittem abban, hogy három mondatot is meg lehet írni jól. - Türelmes ember lehetsz... - Nem vagyok konfliktusgerjesztő, valóban, de tisztában voltam azzal is, csupán attól nem lesz belőlem újságíró, hogy naponta bejárok a szerkesztőségbe. Ilyesmi csak a való­­ságshow-k világában fordulhat elő. - A jogról végleg lemondtál? - Újra megpróbáltam, fel is vettek, egy darabig ment az újságírással párhuzamosan, az­tán a napilap győzött. Tudom, be kellett volna fejeznem. Talán még most sem késő... - Mi volt az első önálló területed a Hírlapnál? - A honvédség. Itt volt üresedés. - Érdekelt? - Nem szerettem katona lenni, ha erre gondolsz, de írni róla egészen más. Természete­sen mindig akkor olvasták legtöbben a cikkemet, ha a sorkatonaságról írtam. Később meg­kaptam mellé a médiát, és ma is ennek a két területnek vagyok a gazdája, de már egy má­sik lapnál. - Meddig voltál a Magyar Hírlap munkatársa? - 1994-től 2001 tavaszáig. Nagyon szerettem. Emberileg és szakmailag egyaránt sokat jelentett számomra. A Népszabadságnál egyszerre lett üresedés a média és a honvédség területén, és elhívtak magukhoz. - És te mentél. Miért? - Nem volt könnyű a döntés. A Hírlapnál nemcsak a légkör volt családias, de mindig ren­geteg fiatal vett körül. A Népszabadság nagy kihívásnak tűnt, de úgy hírlett, nagyon rideg hely. Ma már tudom, jól döntöttem. Nagyon szabadon lehet itt dolgozni, jól érzem magam. - Milyen volt az indítás? - Szörnyű! Az ember ugye szeretne címlapra kerülni. Az egyik legelső anyagom egy hon­védségi téma volt. Megszólaltattam az illetékest, aki elmondta az igazat, de név nélkül. Lel­kesen megírtam a Hírlapnál megszokott „értesüléseink szerint” formulával, és az anyag címlapra került. Nagyon büszke voltam, egészen addig, míg másnap meg nem néztem az MTI-híreket. Riportalanyom - immár névvel - cáfolta az előző napon elmondottakat. Kicsit leforrázva éreztem magam, de a szerkesztők elhitték a történetemet, és szerencsére nem lett baj belőle. - Otthon is dolgozol, vagy kilépsz a szerkesztőség kapuján, és igyekszel mással foglalkozni? - Kizárólag olyankor viszek haza munkát, ha több napig dolgozom egy témán, és fennáll a veszély, hogy egy másik napilap megelőz. De most még ezeket a helyzeteket is kerülöm, mert van egy 9 hetes lányom, aki tökéletesen kitölti minden percemet attól a pillanattól, hogy hazaérek. - A feleséged szakmabeli? - Igen, és ez nagyon vicces. Sokáig úgy gondoltam, nem jó, ha férj és feleség azonos te­rületen dolgozik, mert kizárólag belterjes beszélgetést képesek folytatni. Aztán feleségül vettem egy médiával foglalkozó újságíró lányt, aki egy másik napilap munkatársa. - Rivalizáltatok? - Hogyne! Sokáig titokban is tartottuk a kapcsolatunkat, nehogy az emberek azt gondol­ják, amit nekem elmondanak, ő is tudni fogja. Volt egy hallgatólagos megállapodás köztünk: soha nem beszéltünk otthon a munkahelyi dolgainkról - s nemrég megkaptad a tavalyi év legjobb tényfeltáró írásáért járó Göbölyös Soma-díjat. Számodra mi a szakma csúcsa? - Napilapos újságírásnál szerintem valódi csúcsokról nem lehet beszélni. Hepehupák vannak inkább. A díjnyertes anyagot, az Országimázs - családi haszon című, négyrészes cikksorozatot két munkatársammal, Kéri J. Tiborral és Horváth Gáborral együtt írtam, de „Soma”-díjat csak 37 év alatti újságíró kaphat, és a csapatból egyedül én vagyok ilyen fi­atal. Nagyon jó munka volt. Mindig adódik olyan téma, amivel az ember szeretne mélyeb­ben foglalkozni, de a napi feladatok eléggé lekötik az energiánkat. Szerintem minden napi­lapos újságírónak az az álma, hogy egy-egy rövid időre kikerüljön a taposómalomból, hogy megmutathassa, mi mindenre képes. - Mi az, aminek igazán örülsz? -A lányomnak, természetesen. Szabó Edit MaSa 2003/2.

Next