Magyar Sakkvilág, 1913. április - 1914. március (3. évfolyam, 1-24. szám)
1913-05-11 / 3. szám
42 Magyar Sakkvilág Fő torna: Csoportverseny a m. sakkszövetség tagjai részére. Legfeljebb 24 játékos, három csoportban. Minden csoportból a legjobb eredményt elért 3 játékos kerül a döntőbe. Tét 10, bánatpénz 20 korona. Jelentkezés mint fent. Az előmérkőzésen két nap alatt 3 játszma, a döntőben naponta egy játszma. Az első két órában 36, azután óránként 18 lépés kötelező. Díjak: I. díj 250 korona és a magyar sakkszövetség mestere cím: 200, 150, 120, 100, 80, 60, 50, 30 korona. Akik május hó folyamán jelentkeznek, kedvezményes lakás és ellátásban részesülnek. A verseny kezdete 1913. július 7. Melléktorna. Legfeljebb 12 játékos, két hatos csoportban. A döntőbe 2—2 játékos kerül. Tét 5, bánatpénz 10 korona. Jelentkezés június 20-ig. Vasárnap két játszma, délelőtt 10—1-ig és délután 5—9-ig. Köznapon csak délután 5—8-ig. Díjak: 80, 60, 40, 20 kor. Kezdete július 6 délelőtt. A Magyar Sakszövetség évi rendes közgyűlését 1913 július 13. tartja Debrecenben. Szávay Gyula elnök, dr. Szász Adolf alelnök, Damy Barna titkár. Un artista en ajedrez. (Valentin Marin.) Előzetes híradás nélkül, mellőzve minden tüntetést és reklámot, szerény kiállításban jelent meg a sakkvilág előtt egy kis kilencven oldalas könyvecske, mely a fenti címet viseli. Amilyen szerényen lép a világ elé, ugyanolyan zajos feltűnést is kelt. Oly különös, szokatlan ez a csendes megjelenés, olyan különös, szokatlan a szerény terjedelem, a szűk tartalom, amit ad, hogy a sakkbarát ajkaira egész serege tolul a kérdéseknek, amelyek feleletre várnak. Hát ez Marin munkássága? Marin — a nagy Marin, akinek minden problémája, mely a lapokban megjelent, szenzációt szokott kelteni, csak ilyen kis könyvben lesz megörökítve? Hát csak 27 feladvány képezi az ő munkáinak gyűjteményét, holott 20 első, 11 második, 6 harmadik, 7 negyedik díjat nyert és 21 dicséretet aratott? Hát 61 kitüntetett feladványa közül 34 feledésbe menjen? Mindenkit gondolkodóba ejt ez a kis könyv s elvégre is előtérbe tolul a mi megszokott, tréfás célzásunk a spanyol grandokra. Nehéz jellemezni az önbirálatnak azt az óriási fokát, mely egy nagy művészt ural, amikor kiváló alkotásainak nagy tárházából kincseket dob tűzbe, hogy a sok jóból kiválasztott kevés legjobbal kopogtasson be az Olympuson. Erős önmegtagadás, kérlelhetlen szigor, magas felfogás kellett ahhoz, hogy a mai tucatvilágban, ahol minden szerző kéjelegve rakja kirakatba sokszor értéktelen munkáját, valaki felülemelkedjék a világ elismerése fölé s maga kicsinyelje le a sajátját, amelylyel pedig már dicsőséget is aratott.