Magyar Sakkvilág, 1940 (45. évfolyam, 1-12. szám)
1940-08-01 / 8. szám
két is leülteti a sakktáblához, mint ahogy Bártfay László is nagyon gyakran játszik nevelt fiával és ilyenkor a sakkot pedagógiai eszköznek is felhasználva, megfigyeli a gyermeknek a játék közben megnyilvánuló egyéniségét. „Ma Mukival sakkoztam, — írja naplójában 1838 karácsony ünnepén. — ő indulatosan látszik játszani és a vesztés bosszantja. Emlékezem, bizonyos miniszter felől hallom, hogy ha valaki főkép fiatalon hivatalt kért, magához rendelte és schachozott vele. S valóban nem rossz tapintás akár a sebesség, lelki elevenség, — akár a temperamentum kitudására. — Még most nem szólok Mukinak semmit, játszom vele még néhányszor, de ha hevességét veendem észre, figyelmeztetni fogom a mérsékletre. Indulat szertelensége és tudatlanság legbővebb és talán egyedüli forrásai minden rossznak.“ A sakkot elmélyedéssel, szinte áhitattal játszák. Milyen más a biedermeier lelki és hangulatvilága, mint a szenvedélyes középkoré, amelyet Huizinga olyan mesterien jellemez és éppen a sakktábla mellett feltörő vulkanikus lelki kirobbanásokkal fest alá. Királyfiak sírnak és tomboló haragra gerjednek a játszma elvesztésére, hangos veszekedések, civakodások törnek ki egy-egy lépés közben és az elvakult szenvedély gyakran ragadja ki hüvelyéből a tőrt. Most a külső szemlélő elsősorban azt az elmélyülést és mély csöndet figyeli meg, amely a sakkjátszma körül honol. A Hölgyfutár arról ad hírt, hogy valaki a sakkozásban alapos oktatásra vállalkozik és ezt így fűszerezi: „Bizonyosan sok tanítványa lesz, ami igen kívánatos is, mert a játéknál kénytelen mindenki, még a hölgyek is, megtanulni a hallgatást.“ (Hf. 1851. 2009. 1.) A vesztés most is fáj, sőt amint Dessewffy gróf hártfai fürdőleveleiben olvassuk, némelyek annyira szívükre veszik, hogy az elvesztett sakkjátszma után gyors léptekkel az erdőbe sietnek és ott bujdokolnak, de a fájdalmat és szenvedélyt magukba fojtják. A játékosok néma hallgatása a kibicek körére is kiterjed, szinte szentségtörésnek tartják a közbeszólást. Képzeletünkben ott látjuk a sakkarszlánok törzsasztalát a Wurm-kávéházban. Komoly, szakálas urak ülik körül az asztalt. Éppen egy gyönyörű sakkcsata folyik, két egyenrangú ellenfél mérkőzik: Szén József levéltáros úr, a legkiválóbb magyar játékos, aki már a külföldet is többször megjárta, mindenütt csodálatot és elismerést aratva játékának mélységével és sokszínűségével egy húszas tétben játszik a másik legkitűnőbb pesti sakkarsztánnal, Grimm Vince műkereskedő úrral, a magyar imabarátok társaságának egyik életrehívójával, aki a levéltárosnak teljesen egyenrangú ellenfele. Egy fiatal, élénkszemű gyermekember ül Szélnek jobboldalán, Erkel Ferenc a neve, Grimminek pedig a pesti triász harmadik nagy tagja, Löwenthal kereskedő szekundál. Az ülőket hatalmas gyűrű veszi körül, amely csendben, kitartással figyeli a harcot. Nem úgy játszották akkoriban a nemes játékot, mint a mai ideges korban, percek alatt, hanem negyedórákat, félórákat szenteltek egy-egy nehezebb helyzetnek, egy-egy érdekes kombináció átszámításának. Valaki leírta, hogy egyszer elunta a kibicelést és dolgát végezni a városba sietett, mire egy jó óra múlva visszatért a sakkcsatához, a táblán ugyanazt a helyzetet találta, mint amit * A kis tét általános volt. Grimm az emigráció első hónapjaiban, ezekből a garasokból tengette életét. (V. ö. Egressy naplója.) Innen a „garasos sakkjátszma“ általános szólás-mondás. (.. . ezt oly nyugodtan monda, mintha csak egy garasos sakkjátszmáról volna szó. — Kossuth Iratai III. k. 320. 1.)