Magyar Sakkvilág, 1940 (45. évfolyam, 1-12. szám)

1940-08-01 / 8. szám

148 két is leülteti a sakktáblához, mint ahogy Bártfay László is nagyon gyak­ran játszik nevelt fiával és ilyenkor a sakkot pedagógiai eszköznek is fel­használva, megfigyeli a gyermeknek a játék közben megnyilvánuló egyéni­ségét. „Ma Mukivul sakkoztam, — írja naplójában 1838 karácsony ünne­pén. — ő indulatosan látszik játszani és a vesztés bosszantja. Emlékezem, bizonyos miniszter felől haliám, hogy ha valaki főkép fiatalon hivatalt kért, magához rendelte és schachozott vele. S valóban nem rossz tapintás akár a sebesség, lelki elevenség, — akár a temperamentum kitudására. — Még most nem szólok Mukinak semmit, játszom vele még néhányszor, de ha hevességét veendem észre, figyelmeztetni fogom a mérsékletre. Indulat szertelensége és tudatlanság legbővebb és talán egyedüli forrásai minden rossznak.“ A sakkot elmélyedéssel, szinte áhitattal játszák. Milyen más a bieder­meier lelki és hangulatvilága, mint a szenvedélyes középkoré, amelyet Hui­zinga olyan mesterien jellemez és éppen a sakktábla mellett feltörő vulká­nikus lelkikirobbanásokkal fest alá. Királyfiak sírnak és tomboló haragra gerjednek a játszma elvesztésére, hangos veszekedések, civakodások törnek ki egy-egy lépés közben és az elvakult szenvedély gyakran ragadja ki hü­velyéből a tőrt. Most a külső szemlélő elsősorban azt az elmélyülést és mély csöndet figyeli meg, amely a sakkjátszma körül honol. A Hölgyfutár arról ád hírt, hogy valaki a sakkozásban alapos oktatásra vállalkozik és ezt így fűszerezi: „Bizonyosan sok tanítványa lesz, ami igen kívánatos is, mert a játéknál kénytelen mindenki, még a hölgyek is, megtanulni a hallgatást.“ (Hf. 1851. 2009. 1.) A vesztés most is fáj, sőt amint Dessewffy gróf hártfai fürdöleveleiben olvassuk, némelyek annyira szívükre veszik, hogy az el­vesztett sakkjátszma után gyors léptekkel az erdőbe sietnek és ott bujdo- kolnak, de a fájdalmat és szenvedélyt magukba fojtják. A játékosok néma hallgatása a kibicek körére is kiterjed, szinte szentségtörésnek tartják a közbeszólást. Képzeletünkben ott látjuk a sakkarszlánok törzsasztalát a Wurm-kávéházban. Komoly, szakálas urak ülik körül az asztalt. Éppen egy gyönyörű sakkcsata folyik, két egyenrangú ellenfél mérkőzik: Szén József levéltáros úr, a legkiválóbb magyar játékos, aki már a külföldet is többször megjárta, mindenütt csodálatot és elismerést aratva játékának mélységével és sokszínűségével egy húszas tétben* játszik a másik legkitű­nőbb pesti sakkarszlánnal, Grimm Vince műkereskedő úrral, a magyar iműbarátok társaságának egyik életrehivójával, aki a levéltárosnak teljesen egyenrangú ellenfele. Egy fiatal, élénkszemű gyermekember ül Szénnek jobboldalán, Erkel Ferenc a neve, Grimminek pedig a pesti triász harma­dik nagy tagja: Löwenthal kereskedő szekundál. Az ülőket hatalmas gyűrű veszi körül, amely csendben, kitartással figyeli a harcot. Nem úgy játszot­ták akkoriban a nemes játékot, mint a mai ideges korban, percek alatt, hanem negyedórákat, félórákat szenteltek egy-egy nehezebb helyzetnek, egy-egy érdekes kombináció átszámításának. Valaki leírta, hogy egyszer el­unta a kibicelést és dolgát végezni a városba sietett, mire egy jó óra múlva visszatért a sakkcsatához, a táblán ugyanazt a helyzetet találta, mint amit * A kis tét általános volt. Grimm az emigráció első hónapjaiban, ezekből a garasokból tengette életét. (V. ö. Egressy naplója.) Innen a „garasos sakk­játszma“ általános szólás-mondás. (.. . ezt oly nyugodtan monda, mintha csak egy garasos sakkjátszmáról volna szó. — Kossuth Iratai III. k. 320. 1.)

Next

Regisztráció   
/
Oldalképek
Tartalomjegyzék