Magyar Sakkvilág, 2009 (7. évfolyam, 1-12. szám)

2009-11-01 / 11. szám

Portré kevés szöveg kíséretében jobbára játsz­mákat elemzett, s több mint három évti­zedig tájékoztatott a szellemi torna eseményeiről a tekintélyes napilapban. A kilencvenes évek elején azonban a sport­rovat élére kinevezett Malonyai Péter úgy vélte, hogy a sakkot szervesebben integ­rálni kellene a rovatba, ha úgy tetszik, hangvételében, műfajilag egy szintre kel­lene hozni a többi anyaggal. Végül is Ma­lonyai, aki a Képes Hét című hetilapnál Szilágyi Péter sakk témájú cikkeit is gon­dozta, felajánlotta Péternek, hogy lépjen Szabó örökébe. Péter vonakodott, mond­ván, nem akarja kitúrni Szabót, miután azonban Malonyai közölte vele, hogy a nagymestertől így is, úgy is meg kíván válni, elvállalta a feladatot. Nemsokára én lettem a sportrovat ve­zetője, s baráti kapcsolatunk alakult ki Szilágyi Péterrel. Tisztában voltam vele, hogy bár hazai viszonylatban jó sakkozó­nak számít, versenyzői és szakírói rangja nem mérhető Szabóéhoz, mégis egészen fantasztikus volt, amit a Magyar Nem­zetben újságíróként csinált. Az ismeret­­terjesztésben szerzett szerkesztői és tollforgatói tapasztalatokkal az „elme­­torna” olyan jelenségeiről lebbentette fel a fátylat, amelyekről addig - legalább is központi sajtónkban - nemigen esett szó, s amelyek a nem sakkérdeklődésű ember képzeletét is megmozgatják. Közben kiteljesedett az az arckép­csarnok, amely kivételes összetettségben mutatja be a sakkvilág szereplőit: hazai­akat és külföldieket, férfiakat és nőket, élő klasszikusokat és ifjú csillagokat, ver­senyzőket és feladványszerzőket, edzőket, sakkoktatókat és szakírókat, vagy éppen világhírű sakktörténészünket. A Magyar Nemzet sportrovata 1991 és 2000 között olykor teljes oldalt szentelt egy-egy Por­­tisch-, Lékó- vagy Karpov-interjúnak. Lékó- és Portisch anyagaink egyébként Almási-cikkeinkkel együtt köteteket töl­tetének meg, s alig hiszem, hogy történe­­tíróink nélkülözhetik őket, még ha esetleg kevesebbre tartják is a zsurnalisztikát a le­véltári dokumentumoknál vagy a szakfo­lyóiratok közleményeinél. Ha Szilágyi Péter ezeket az írásait - egyébként úgy tudom, tervezi - könyv formában közre­adja, szerintem tökéletes tükröt tart majd azoknak az éveknek a magyar, sőt, rész­ben nemzetközi sakkja elé. Szeretnék azonban néhány szót szólni arról az időszakról is, amelyben a sakk ilyen fontos szereplővé vált a — legalább is az én és kollégáim közreműködésével készülő - sportsajtóban. Ekkor tört be a világ élvonalába Polgár Judit és Lékó Péter, és zárkózott fel a legjobb nagymes­terek közé Almási Zoltán, de már megje­lent a láthatáron Gyimesi Zoltán, majd Balogh Csaba és Berkes Ferenc is. Az 1990-es években lett világbajnoknő Pol­gár Judit és junior világbajnok Ács Péter. Miközben a FIDE új elnöke, Kirszan Iljumzsinov bevezette a kieséses, olim­piai rendszerű vetélkedést az egyéni vi­lágbajnokságokon, világszerte - sőt, olykor egy országon belül is - éles ver­sengés alakult ki, hogy melyik város hozza tető alá a legerősebb szupertorná­­kat. Két legjobb játékosunkat gyakran hívták meg ilyen szuperviadalokra, és nemegyszer diadalmaskodtak. Csak a csapatsiker késlekedett, de „a hosszú böjt” után végre 2002-ben a bledi sakkolimpián ezüstérmet szerzett a ma­gyar férfi sakkválogatott. Az előző évti­zed második és a mostani évtized első felében nálunk is sok jelentős sakkese­mény zajlott le. Míg a nekem oly kedves Debrecen a csapat-Eb résztvevőit látta vendégül, Budapesten Polgár Judit vívott páros mérkőzést két korábbi - Szpasszkij és Karpov - világbajnokkal, míg Lékó Péter egy-egy akkori világelsővel (Halif­­man és Kramnyik) mérte össze erejét, s mindketten felülkerekedtek. Hetente, naponta, majd szinte óránként Hadd büszkélkedjem el még azzal, hogy javaslatomra idővel a lap hétvégi mellék­letében is megindult egy sakk tárgyú so­rozat. A Hatvannégy mezős világegyetem című írásfüzér egy bevezető cikken és időszerű információkon kívül elemzett játszmákat, valamint hadállásokat és fel­adványokat közölt, vagyis bizonyos érte­lemben nemcsak felélesztette, hanem­­ tovább is fejlesztette a szabói hagyo­mányt. Ezeket az anyagokat nem én szer­kesztettem, „maguktól” mentek. Péter kézirataiban mindig meg lehetett bízni. 2000 eleje negatív fordulatot hozott la­punk életében, jóformán az egész sportrovat elkerült onnan. A Magyar Nemzetet össze­vonták a Napi Magyarországgal, mi pedig felálltunk, eljöttünk, és elkezdtük csinálni az első magyar on­line sportnapilapot, a Sportfórumot, ami gyakorlatilag ma is mű­ködik, és önálló sportportálként a legna­gyobb. Péter is velünk jött, és tovább fokozta az iramot, jóllehet, az utolsó idő­szakban már jószerivel fizetni sem tudott neki a cég. Pedig a teendők szaporodtak. A Sportfórumnál ugyanis miután bele­lendültünk, sokszor már nem naponta, hanem akár óránként frissítettünk, nemrit­kán az MTI-t is megelőztük. Péter több­nyire éjszakai műszakban dolgozott, mert így közölni tudta az esti versenyek ered­ményeit és játszmáit. Kedvező visszhan­gok érkeztek: az Ivánka Máriával Ezüstvezér című kötetéről készített inter­júról például annyi olvasónak volt mon­dandója, hogy e hozzászólások hosszabbra sikerültek, mint maga a beszélgetés. Mielőtt megköszönném a beszélgetést és a Magyar Teniszlexikonhoz hasonló sak­kozói kézikönyvről álmodozva gratulál­nék könyvéhez, szeretném emlékeztetni, hogy ön voltaképp nem először szerepel hasábjainkon. Ha személyesen nem is, szerkesztői keze nyoma fel-felbukkant már nálunk, mondjuk, egy-egy Sz. P. szignójú Magy­ar Nemzet cikk részleté­vel vagy némely sportfórumos anyagra való hivatkozásunkkal. Kollégáim nevé­ben is köszönöm, hogy a www.sportfo­­rum.hu-n annak idején elsőnek adtak hírt folyóiratunk megalakulásáról, s be­köszöntő számunk megjelenéséről, és kí­vánok önnek további sikereket. P.A. MAGYAR SAKKVISÁG­A

Next