Magyar Sakkvilág, 2009 (7. évfolyam, 1-12. szám)
2009-11-01 / 11. szám
Portré kevés szöveg kíséretében jobbára játszmákat elemzett, s több mint három évtizedig tájékoztatott a szellemi torna eseményeiről a tekintélyes napilapban. A kilencvenes évek elején azonban a sportrovat élére kinevezett Malonyai Péter úgy vélte, hogy a sakkot szervesebben integrálni kellene a rovatba, ha úgy tetszik, hangvételében, műfajilag egy szintre kellene hozni a többi anyaggal. Végül is Malonyai, aki a Képes Hét című hetilapnál Szilágyi Péter sakk témájú cikkeit is gondozta, felajánlotta Péternek, hogy lépjen Szabó örökébe. Péter vonakodott, mondván, nem akarja kitúrni Szabót, miután azonban Malonyai közölte vele, hogy a nagymestertől így is, úgy is meg kíván válni, elvállalta a feladatot. Nemsokára én lettem a sportrovat vezetője, s baráti kapcsolatunk alakult ki Szilágyi Péterrel. Tisztában voltam vele, hogy bár hazai viszonylatban jó sakkozónak számít, versenyzői és szakírói rangja nem mérhető Szabóéhoz, mégis egészen fantasztikus volt, amit a Magyar Nemzetben újságíróként csinált. Az ismeretterjesztésben szerzett szerkesztői és tollforgatói tapasztalatokkal az „elmetorna” olyan jelenségeiről lebbentette fel a fátylat, amelyekről addig - legalább is központi sajtónkban - nemigen esett szó, s amelyek a nem sakkérdeklődésű ember képzeletét is megmozgatják. Közben kiteljesedett az az arcképcsarnok, amely kivételes összetettségben mutatja be a sakkvilág szereplőit: hazaiakat és külföldieket, férfiakat és nőket, élő klasszikusokat és ifjú csillagokat, versenyzőket és feladványszerzőket, edzőket, sakkoktatókat és szakírókat, vagy éppen világhírű sakktörténészünket. A Magyar Nemzet sportrovata 1991 és 2000 között olykor teljes oldalt szentelt egy-egy Portisch-, Lékó- vagy Karpov-interjúnak. Lékó- és Portisch anyagaink egyébként Almási-cikkeinkkel együtt köteteket töltetének meg, s alig hiszem, hogy történetíróink nélkülözhetik őket, még ha esetleg kevesebbre tartják is a zsurnalisztikát a levéltári dokumentumoknál vagy a szakfolyóiratok közleményeinél. Ha Szilágyi Péter ezeket az írásait - egyébként úgy tudom, tervezi - könyv formában közreadja, szerintem tökéletes tükröt tart majd azoknak az éveknek a magyar, sőt, részben nemzetközi sakkja elé. Szeretnék azonban néhány szót szólni arról az időszakról is, amelyben a sakk ilyen fontos szereplővé vált a — legalább is az én és kollégáim közreműködésével készülő - sportsajtóban. Ekkor tört be a világ élvonalába Polgár Judit és Lékó Péter, és zárkózott fel a legjobb nagymesterek közé Almási Zoltán, de már megjelent a láthatáron Gyimesi Zoltán, majd Balogh Csaba és Berkes Ferenc is. Az 1990-es években lett világbajnoknő Polgár Judit és junior világbajnok Ács Péter. Miközben a FIDE új elnöke, Kirszan Iljumzsinov bevezette a kieséses, olimpiai rendszerű vetélkedést az egyéni világbajnokságokon, világszerte - sőt, olykor egy országon belül is - éles versengés alakult ki, hogy melyik város hozza tető alá a legerősebb szupertornákat. Két legjobb játékosunkat gyakran hívták meg ilyen szuperviadalokra, és nemegyszer diadalmaskodtak. Csak a csapatsiker késlekedett, de „a hosszú böjt” után végre 2002-ben a bledi sakkolimpián ezüstérmet szerzett a magyar férfi sakkválogatott. Az előző évtized második és a mostani évtized első felében nálunk is sok jelentős sakkesemény zajlott le. Míg a nekem oly kedves Debrecen a csapat-Eb résztvevőit látta vendégül, Budapesten Polgár Judit vívott páros mérkőzést két korábbi - Szpasszkij és Karpov - világbajnokkal, míg Lékó Péter egy-egy akkori világelsővel (Halifman és Kramnyik) mérte össze erejét, s mindketten felülkerekedtek. Hetente, naponta, majd szinte óránként Hadd büszkélkedjem el még azzal, hogy javaslatomra idővel a lap hétvégi mellékletében is megindult egy sakk tárgyú sorozat. A Hatvannégy mezős világegyetem című írásfüzér egy bevezető cikken és időszerű információkon kívül elemzett játszmákat, valamint hadállásokat és feladványokat közölt, vagyis bizonyos értelemben nemcsak felélesztette, hanem tovább is fejlesztette a szabói hagyományt. Ezeket az anyagokat nem én szerkesztettem, „maguktól” mentek. Péter kézirataiban mindig meg lehetett bízni. 2000 eleje negatív fordulatot hozott lapunk életében, jóformán az egész sportrovat elkerült onnan. A Magyar Nemzetet összevonták a Napi Magyarországgal, mi pedig felálltunk, eljöttünk, és elkezdtük csinálni az első magyar online sportnapilapot, a Sportfórumot, ami gyakorlatilag ma is működik, és önálló sportportálként a legnagyobb. Péter is velünk jött, és tovább fokozta az iramot, jóllehet, az utolsó időszakban már jószerivel fizetni sem tudott neki a cég. Pedig a teendők szaporodtak. A Sportfórumnál ugyanis miután belelendültünk, sokszor már nem naponta, hanem akár óránként frissítettünk, nemritkán az MTI-t is megelőztük. Péter többnyire éjszakai műszakban dolgozott, mert így közölni tudta az esti versenyek eredményeit és játszmáit. Kedvező visszhangok érkeztek: az Ivánka Máriával Ezüstvezér című kötetéről készített interjúról például annyi olvasónak volt mondandója, hogy e hozzászólások hosszabbra sikerültek, mint maga a beszélgetés. Mielőtt megköszönném a beszélgetést és a Magyar Teniszlexikonhoz hasonló sakkozói kézikönyvről álmodozva gratulálnék könyvéhez, szeretném emlékeztetni, hogy ön voltaképp nem először szerepel hasábjainkon. Ha személyesen nem is, szerkesztői keze nyoma fel-felbukkant már nálunk, mondjuk, egy-egy Sz. P. szignójú Magyar Nemzet cikk részletével vagy némely sportfórumos anyagra való hivatkozásunkkal. Kollégáim nevében is köszönöm, hogy a www.sportforum.hu-n annak idején elsőnek adtak hírt folyóiratunk megalakulásáról, s beköszöntő számunk megjelenéséről, és kívánok önnek további sikereket. P.A. MAGYAR SAKKVISÁGA