Magyar Sakkvilág, 2010 (8. évfolyam, 1-12. szám)
2010-02-01 / 2. szám
História A 18. század (egyik) legnagyobb elméje A „leg”-gel kezdődő állítások általában nehezen védhetők. A skótok büszkesége, az edinburgh-i David Hume (1711-1776) teljesítményét így minősíteni azonban talán mégis megkockáztatható: annyian állították ezt egybehangzóan kortársai, tisztelő utókora soraiból. Pedig micsoda mezőny volt az, az ítélethozó! A felvilágosodás jelesei, a francia enciklopédisták, az angol tudomány, a német filozófia óriásai egyaránt a legkiválóbb közülük valónak, elődjüknek, mesterüknek, példaképüknek vallották. Kant szerint Hume „rázta fel a világot a dogmatika hosszú álmából”. Jövőre ünnepli háromszázadik születésnapját a világ - ideje hát, mint sakkozóról is szólni róla... Vendég volt e földön, mindenre nyitott, százféle tehetségű, kiváncsi szemlélődő. Szkeptikus és mindenben kételkedő. Mindvégig egyedül, sohasem magányosan élt: ezrek keresték a társaságát, rajongott központja volt barátai mindig népes körének. Gyakorlatilag sohasem volt családja - még három éves sem volt, amikor apját elvesztette -, így minden energiáját munkájának, érdeklődése kielégítésének szentelhette. A kora ifjúságától korlátlanul munkabíró Hume már tizenkét évesen egyetemre járt, jogot is tanult, majd egy kereskedelmi iroda közgazdásza lett, ám kezdettől fogva az irodalomért lelkesedett. Ez vezette sorsfordító lépéséhez, hogy megőrizze függetlenségét, s teljesen az írásnak élhessen, 1734-ben Franciaországba utazott. Ott, a Loire völgyében, háromévi szüntelen munkával, szűkös, de vidám körülmények között írta meg háromkötetes korszakos művét, az Értekezés az emberi természetrőlt. Bár ő maga az Értekezést zsengéjének tartotta, mégis ez Hume gondolatainak legteljesebb foglalata. Tulajdonképpen ez az ismeretelmélet máig ható alapvetése. Az oksági viszony megkérdőjelezésével ő haladta meg a pusztán az érzékek megbízhatóságában kételkedő antik gondolkodókat. Hume - és az empirizmus - végső üzenete az, hogy a valóságról semmiféle érvényes spekuláció sem alkotható, mivel a tapasztaláson túl nincs semmilyen ismeret. Ez mindmáig az emberi gondolkodás egyik fő medre, melyhez - mind gazdagabb elvonatkoztatásokkal - újból és újból visszatérünk. David Hume teljesítménye és hagyatéka az emberi szellem más „szakterületein” sem maradt el a filozófusé mögött. Kimunkált erkölcstant hagyott hátra, tanulmányt az etika alapelveiről. Közgazdászként többek között barátját, Adam Smith-t iskolázta. Politikai gondolkodóként - elsősorban Politikai beszélgetések és Anglia története című munkáival — megalapozta Comte és Mill munkásságát. Mellesleg az Anglia történetének három vaskos kötete a történettudomány és a történetírás egyik alapműve azóta is. Gazdagította a logika tudományát, a legendás angol esszé egyik első nagyja volt, s jelentéset alkotott a kor kedvelt műfajában, emlékíróként is. A „David Hume uraság élete, saját leírásában” igen élvezetes olvasmány. Különös légkört kölcsönöz a műnek, hogy önmagáról, mindvégig, mint halottról, szinte tárgyként ad számot. A szüntelen alkotómunka közben, vagy inkább mellett gyakran adódott alkalma az utazás kalandjára. 1746-ban St. Clair tábornok kérte fel, hogy hadi útján kísérje, s egy évre rá a neves hadfival tartott annak a bécsi, majd a torinói udvarnál tett diplomáciai küldetése során is. 1763-tól pedig élete legszínesebb epizódjaként három évet töltött Hertsford gróf mellett a párizsi követség titkáraként. A francia főváros valóságos sztárként ünnepelte. Díszvendég volt mindenütt, az udvar rendezvényein éppúgy, mint az Opera páholyaiban, a kor híres szépasszonyainak még híresebb szalonjaiban, vagy a Café de la Régence sakkasztalainál. Kivette részét a társaság elfoglaltságaiból: fogadások, kártyacsaták, sakkpartik. Barátjával és pártfogoltjával, Jean-Jacques Rousseau-val is gyakran váltott játszmákat. (Rousseau-ról, a sakkozóról 2007 decemberében emlékeztünk meg, s egy további szép győzelmét is láthattuk Conti herceg ellen 2007. novemberi számunkban.) Nem csoda, ha a két szellemóriás összecsapását, még ha csupán egy könnyű partiról volt is szó, feljegyezték a kortársak. PHIL1DOR-VÉDELEM C41 Rousseau-Hume Párizs, 1765. I.e4 d6 2.&Í3 &d7 3.±c4 e5 4.d4 c5 5.dxe5 dxe5 6.5fc3 É,el 7.'§fd5 £)h6 8.iLxh6 0-0 9.!e3 Wb6 10.£>xe5!ffxb2 ll.&xf7 ffxal + 12.&e2 exhl 13.£)h6+ á>h8 14.ffg8+! Bxg8 15.£ff7# 1-0 E parti, az enciklopédistákhoz fűződő barátság és a párizsi évek utóéletéhez fanyar záróakkordot fűzött a sors. Hume Londonba visszatértekor magával vitte Rousseau-t, hogy az némileg fellélegezhessen a folytonos menekülés, a nézeteiért hazájában, de svájci emigrációjában is elszenvedett évtizedes üldöztetések után. Ám a nagy francia már anynyira megkeseredett, mindenbe annyira belefáradt, hogy cselt gyanított a vendégszeretet, a baráti oltalom mögött, és titokban visszaszökött Franciaországba. Jellemző Hume-ra és méltó a halhatatlan skóthoz, hogy még ezt az epizódot is elnéző szeretettel örökíti meg emlékezései kötetében. 1 i.1 ii * iik w1 ii,A 0 0(h AaA AA B * fi 40 Magyar Sakkvilág