Magyar Sakkvilág, 2013 (11. évfolyam, 1-12. szám)

2013-07-01 / 7. szám

„A tudásommal többet is elérhettem volna" Benkő Pál nagymester lapunk júliusi megjelenésének napján - július 15-én - ünnepli 85. születésnapját. Mivel az előző számban részletesen olvashattunk a Benkő-Fi- scher párharcokról (Szilágyi Péter készítette a kitűnő anyagot), ezúttal inkább a legendás nagymester életének, pályájának legfőbb állomásait elevenítjük fel a Vasas SC Pasaréti úti pályáján. Mesélj a kezdetekről. Hogyhogy éppen Franciaországban szület­tél? A „Legyen Ön is milliomos” sakkos verziójából is tudjuk, hogy Amiens a szülővárosod. Édesapám - aki amúgy mérnökként dolgozott, de voltak festői ambíciói - a múlt század 20-as éveiben gondolt egyet, és a család (szüleim és a bá­tyám) kiköltözött Franciaországba. A húgom is odakint született. 1932-ben visszaköltöztünk Budapestre, sak­kozni már itt tanultam meg, 12 esz­tendős koromban, a bátyám sakko­zott. Azért ez nem volt hivatalos ver­senysakk, kettővel kezdtünk, és hát a piece touchée szabályt sem na­gyon tartottuk be, az elméletet egyál­talán nem ismertük. A legelső - hivatalosnak elismert - magyar bajnokságon 17 éve­sen már játszottál 1945-ben (akkor Flórián Tibor volt a győz­tes), aztán 1946-ban és 1947-ben is, majd 1948-ban te nyerted a magyar bajnokságot. Ne rohanjunk annyira előre! A negy­venes évek elején - amatőr alapon - nap mint nap a Városligetben sak­koztunk, én is egyike voltam az ottani sakk-kör tagjainak. Óra nélkül, a pádon játszottunk. Emlékszem, egyik legelső könyvem volt Romanovszkij megnyitáselméleti munkája, illetve a Chalupetzky Ferenc és Tóth László által irt kitűnő Capaplanca-könyv. Később aztán a Zuglói sakk-kör­ben játszottam, a Kemény Zsigmond Gimnáziumban tanultam. Ám az élet itt Pesten - a háború után - szörnyen nehéz volt, úgyhogy leköltöztem Szegedre, ott is érettségiztem 1947- ben. A Városligetben még a padokat is elvitték, eltüzelték, télen fűteni kel­lett. A sakkélet is teljesen megszűnt. Tizenhat évesen elvittek katonának. Az írottkő lábánál lövészárkokat ás­tunk, tankcsapdákat készítettünk, mindezt télen, nem éppen megfelelő öltözetben. 1945 márciusában meg­szöktem, amikor a századom kiment Ausztriába, ahol fogságba estek. Pár éve, amikor Csillebércen nagysikerű előadást tartottál a Ma- róczy Géza Központi Sakkiskolá­ban, említetted, hogy Maróczy Gézával is találkoztál. Igen, az 1948-as úgynevezett Cen­tenáriumi versenyről Maróczy irt könyvet, és meghívott a lakására, a Köztársaság téren élt egy maga­sabb bérház egyik felső emeletén. Játszottam egy jól sikerült végjáté­kot Foltys csehszlovák mester ellen, azt elemeztük közösen. Maróczyt mindig is kedves úriembernek tar­tottam. Viszont néhányan nem ked­velték, önzőnek tartották, pedig egy versenysakkozóban azért kell, hogy legyen bizonyos fokú önérvényesí­tési képesség. Szabó nagymester könyvében ol­vastam, hogy a háború után az egyik villámversenyen egy hízott libát nyert. Te hogyan emlékszel vissza ezekre az időkre? Hát igen, akkoriban is meg kellett él­ni, enni kellett. Tizenkét évesen már dolgoztam a nyári szünetekben, majd a szénszünetekben. Kezdtem mint kifutó, majd raktári munkás egy gyógyszergyárban, sőt éjjeli őr is. Emlékszem, 1945-ben az egyik ver­senyre malteros nadrágban jártam. 1946-ban egy szegedi tornán Bar- cza mögött második lettem. Öt kiló szalonnát, tíz kiló lisztet nyertem. Apámat és bátyámat, bár sohasem voltak katonák, szovjet hadifogságba vitték, és édesanyám elhunyt a nél­külözések miatt. Szegeden érettsé­giztem 1947-ben, majd Pesten folytattam a tanulmányaimat a Köz- gazdasági Egyetemen. Az első tizenkét magyar bajnok­ságból tízen indultál. Az 1952-es és az 1953-as év kimaradt. Internáló táborban voltam mintegy másfél évig. Az 1951-es göriitzi csa­patverseny után Kelet-Beriinből Füs­tér Gézával nyugatra akartunk tá­vozni. Nem volt ez kiérlelt elhatáro­zás, inkább csak valamilyen spontán vágy, kalandvágy, vagy ilyesmi, sze­rencsét akartunk próbálni. Az itthoni sakkozók akkoriban alig-alig jutottak nyugati versenylehetőséghez, a ma­gyarországi életkörülmények nem voltak jók. A magyar válogatott már éppen indult volna haza, a bőrön­dökkel együtt a vonaton ültünk. Iga­zából Füstér kapacitált, hogy lépjünk le, én haboztam, nem tudtam, hogy mit tegyek, végül vele tartottam. Azonban felismertek bennünket, Füstémek szerencséje volt, később ő Kanadába került. Te meg Recskre? Nem, a közhiedelem valóban Recs- ket tartja számon, engem Kistar- csára vittek, előtte persze „kézről kézre” adtak a hatóságok, három napot voltam Berlinben, ugyancsak hármat Prágában, majd jött értem a hírhedt ÁVH. 1953 őszén szabadul­tam amnesztiával. Játékjogom nem volt, nem versenyezhettem, de nagy nehezen ez az idő is eltelt, 1954-ben már újra játszhattam a magyar baj­nokságon, Szabó mögött és Barcza előtt lettem második. Milyen volt a kapcsolatod az élvo­nalbeli magyar sakkozókkal? Barcza nagymestert nagyon tisztel­tem, sokszor igyekeztem őt követni a megnyitások terén, gyakorta ját­szottam én is a g3-as felépítéseket. Néha adott kölcsön néhány sakk­könyvet, de azért inkább riválisok voltunk, mint barátok. Szabó Lász­lót is tiszteltem, nagyon erős, kitűnő sakkozónak tartottam, ám vele nem voltam annyira jóban. 1983- ban Portisch Lajosnak szekundál- tam a Korcsnoj elleni bad kissingeni mérkőzésén. Egyszer játszottál sakkolimpián a magyar csapat tagjaként, nem is akárhogyan: bronzérmet szerez­tetek az 1956-os moszkvai sakko­limpián. Ekkor verte meg Barcza az első táblán Szmiszlovot? Igen, egységes, szép partiban. Ám azért az olimpiai részvételem - való­színűleg a korábbi emigrálási kísér­let miatt - nem volt biztos. Viszont akkoriban - ha jól emlékszem - Kádár János volt a Sakkszövetség elnöke, ő szorgalmazta, hogy a leg­erősebb magyar csapat utazzon ki, így beválogattak, és Szabó László, Barcza Gedeon mögött enyém le­hetett a harmadik tábla. Elég jól ment a játék, az utolsó fordulóban Ivkovot győztem le. Sajnos Barcza veszített, és a 2:2-es eredmény a jugoszlávok ellen a holtverseny után csak a bronzéremre volt elég. Aztán 1957-ben a reykjaviki főis­kolás csapatvilágbajnokság végén menedékjogot kértél és kaptál. Igen. Onnan hamarosan az Egyesült Államokba mentem, ott kezdtem új életet. A sakkpályafütásom is elkez­dett felfelé ívelni. Hamarosan nagy­mester és világbajnokjelölt lettem. Itthon milyen lehetőségeim lettek volna? Magyar játékosként talán öt­ször mehettem külföldre, leginkább Csehszlovákiába és Romániába, 1957-ig egyetlenegyszer tudtam 22 Magyar Sakkvilág

Next

Regisztráció   
/
Oldalképek
Tartalomjegyzék