Magyar Sakkvilág, 2016 (14. évfolyam, 1-12. szám)

2016-01-01 / 1. szám

Portré Kedves Gyula! Elnézést a pontatlan­kodásért, a jubileumi interjút 2014- ben kellett volna megejtenünk. Vi­szont biztos vagyok benne, hogy most is sok érdekes sztorit tarto­gatsz nekünk. Ismert FIDE-mester vagy, kérlek, mesélj a kezdetekről! Kaposváron születtem 1944. február 20- án, valahol a vízöntő és a halak csillag­jegy határán. Sakkozni 6-7 éves korom­ban tanultam meg, akkoriban játszották a Bronstein-Botvinnik párosmérkőzést Moszkvában, 1951-ben. Ki indított el a sakkozói pályán? Édesapám (szintén Létay Gyula) is sak­kozott, ő 1914-ben született. Hivatása szerint katonaem­ber volt, kiképzőtiszt Pécsett, még Horthy idején, a második világháború után pedig a magyar Hon­védség egyik alapító tagja. Csak hát a múlt... Egyik alkalommal Veres Péter akkori honvédelmi miniszter megkér­dezte tőle: „Fiam, maga tényleg katoli­kus?" Igen volt a válasz. „Na, fiam, majd meglátjuk, mit tehetünk magáért." Hát ez - ismerve a történelmet - nem hangzik valami jól... Igen, apámat hamarosan fizetés nélkü­li nyugdíjba helyezték. A pénzre szükség volt, Pécsről visszajöttünk Kaposvárra, apám ott talált állást a cukorgyárban, vil­lanyszerelőként dolgozott. Ami érdekes­ség, hogy­­ milyen kicsi a világ - Máthé Gáspár édesapjával dolgoztak egy mun­kahelyen. Akkor itt is előtör egy sakkos motí­vum. Kérlek, mesélj bővebben édes­apádról! Apám első osztályú sakkozó volt, nagyon kedvelte a nyílt játékokat. Még Horthy idején, Pécsett végezte el az Akadémi­át, a második világháborúban a második magyar hadseregnél szolgált, és nagy sze­rencséjére az urivi áttörés előtt két nappal 400 emberével együtt haza tudott jönni a Don-kanyarból. Aztán az egyik nap, már az ötvenes években, megjelent az a bizo­nyos fekete autó, és elvitték apámat. Én akkor nyolc és fél éves voltam. Máig nem felejtem, apám megsimogatta a fejemet, és így szólt: „Mától kezdve te vagy a csa­ládfő." Később aztán enyhült a helyzet, és noha halálra ítélték, mégis kijöhetett 1956 nyarán. Halálra ítélték? Ezt egy mai gyerek nehezen tudja átélni. Szerencsére. Apámat a börtönben (a Gyorskocsi utcai gyűjtőben) a sakkozás mentette meg, így tudott normális maradni. WC-papír­­ból és kenyérbélből gyúrt sakkfigurákat, és ezzel múlatta az időt, a megszámlál­hatatlan perceket (egész pontosan 93 napi siralomházat) így legalább haszno­san töltötte el. Bocsánat, hogy okvetetlenkedem, de a neved, hogy Létay, illetve hát ez a szép budai villa, ahol laksz a csa­láddal, gyermekeiddel, az unokák­kal, nemesi származásra utal. Rátapintottál a gyengémre, ugyanis szí­vesen foglalkozom családfakutatással is. Az őseim között egyébként volt olasz származású is­­ Antonio de Galateo (anyai nagyapám), Gréta de Galateo (édes­anyám), valamint Discher Ferenc (apai nagyapám édesapja), aki a Császár Für­dő és Kórház igazgatója volt. Létay Lajos (nagyapám) pedig európai hírű mérnök volt. Rokonságban állok Kisfaludyval és Kresz Gézával is. Kanyarodjunk vissza a te sakkozói pályádra. Hogyan haladtál a minősí­tési ranglétrán? A Medve utcai általános iskolába jártam, illetve a Ságvári csapatában játszottam, ott a zseniális Schneider Miklós volt az edző. 1953-54 körül Szemjon Furman Ma­gyarországra látogatott, és szimultánt adott nekünk. Büszke voltam rá, hogy döntetlent értem el ellene. Később aztán ő lett Karpov egyik meghatározó edzője és atyai jóbarátja. 1958-ban pedig, nyol­cadikos koromban, az úttörőolimpián 4- ből 4 ponttal álltam, még interjút is ké­szítettek velem. Ennek akkora visszhangja volt aztán, hogy rövidesen a Szovjetuni­óból 200 levelet kaptam a pajtásoktól, mindre persze nem is tudtam válaszolni. A gyors népszerűség nem tett túl jót, mert aztán a hátralévő 3 partiból csak másfél pontot gyűjtöttem. A Ságváriban milyen volt a klubélet az 1950-es években? Az edzések a Lajos utcában voltak, gyak­ran a suliból futottunk oda. Szlabey Géza is nálunk játszott, illetve ő is besegített Miklósnak az edzésmunkába. Vígh Béla, Lovass Imre, Tóth Béla, Rajna György, Eperjesi László, Sinkovics Péter, Belénye­si István voltak a klubtársaim. Tóth Béla egyébként osztálytársam is volt, vele úgy­nevezett repülőpartikat játszottunk. Ez mit jelent egész pontosan? Ilyen­nel még nem találkoztam a reperto­áromban. Az óra alatt­­ távolabb ültünk egymástól - papírrepülőt hajtogattunk, azon juttat­tuk el a lépéseket egymáshoz. És a későbbiekben hogy alakult a pá­lyád? 1960-ban holtversenyben első lettem Nagy Ervinnel a budapesti középiskolás bajnokságon. Párosmeccset vívtunk két nyert játszmáig. Az első partiban fehér­rel vesztettem, francia védelem volt. A másodikban - nagy lélektani fegyverként - életemben először én is ugyanezt a vé­delmet játszottam sötéttel és nyertem. Majd a harmadikban is nyertem, megint a francia jött ki, fehérrel. Hogy mi volt a tit­kom? Az első parti után edzőm, Schneider Miklós odaadta az erről a védelemről szó­ló könyvet, és ez nagy önbizalmat adott. Miklós kitűnő edző volt, sok tanítványából lett mester vagy még erősebb sakkozó. Én a mesterjelölti címet 1968-ban szereztem meg, ám a sakkban nem vol­tam profi, a Pollack Mihály Műszaki Főis­kolát végeztem el Pécsett, és hosszú éve­ken keresztül a MÁV Magasépítési Fő­nökségnél dolgoztam. Többek között a budapesti MÁV Kórház, a miskolci, a győri, a székesfehérvári, veszprémi, hegyes­halmi, komáromi és tatai pályaudvar az, amin dolgoztam. Te is, akárcsak édesapád, nagyon szereted az éles játékot. Igen, 1.e4-re ma is 1­­5-öt lépek a leg­gyakrabban, és világossal a királygyalog­gal kezdek. Még 1962-ben a budapes­ti középiskolás bajnokságon legyőztem Tompa Jánost egy érdekes mellékvarival - a Möller-támadáson belül 9.11b3-mal -, azt később is szívesen alkalmaztam. Azt hiszem, téged sem lehet klub­hűtlenséggel vádolni, Gyula... 1970-ig a Ságváriban játszottam, utána kerültem a Vasashoz, és mind a mai napig itt játszom. Közel van hozzám, a társaság is kitűnő. Nemcsak egy sima sakkcsapat vagyunk, sokkal inkább baráti társaság, Káposztás Miklós vezetésével. Amikor idekerültem, az 5. táblán játszottam. Szily József volt az éltáblás, ő egyébként édes­apám osztálytársa volt annak idején. A másodikon játszott Szabadi Elemér, majd Geszosz Pavlosz, Káposztás Miklós után következtem én. Szívesen emlékszem M. Kovács Lászlóra, Gasztonyi Bandira, Ba­logh Bélára és Tompa Jánosra is. Az élet dialektikája Beszélgetés Létay Gyulával 28 MAGYAR SAKKVILÁG

Next