Zádori János szerk.: Magyar Sion 1882. (Uj Magyar Sion 13. évfolyam)
I. Értekezések - Viszhang (Ürge I. chinai levelére)
Viszhang. IOI VISZHANG. (Ürge Ignácz dinai magyar hittérítő leveleire.) Huszonhárom éve lesz nemsokára, hogy egy szép őszi nap délutánján Nagyszombat városában először találkozunk. Mindketten, többi társainkkal együtt a választott pálya küszöbén állottunk, könnyű szívvel véve búcsút ifjú korunk ábrándjaitól s feladatunk komoly mértékét alig sejtve, a hajlam és hivatás fogalmai iránt alig tisztában magunkkal, de ifjú hévés lelkesedéssel, bizva Isten véghetlen kegyelmében kezdők az utat, mely magasztos czélunkhoz vezetett. Csak a jó Isten, a mindentudó ismerte keblünk vágyait, hallotta magányunk néma sóhajait, értette szivünk küzdelmét, midőn elhagyva a világ zaját, egy uj világba léptünk, hogy Jézus Krisztus, isteni Mesterünknek benső tanítványaivá váljunk. A választott pálya, bármi szép, fenséges legyen s összfoglalatja minden vágynak, reménynek, első pillanatban, midőn szigorú s merev szabályaival lép elő, megdöbbenti a hivatott lelket is. De az ifjú kor tünde zománcza mindig ott ragyog az első félelmen, mely nagy kötelmekkel szemben érett férfiú szívét sem hagyja érintetlen. Boldog évek voltak azok, melyeket az intézet falai között töltöttünk s ez évek apró nélkülözéseiben, szigora s fegyelmében, szívélyes, benső baráti viszonyaiban, tiszta, derült örömeiben több báj vola, mint a későbbi komoly élet valaha nyújthatott. Mi élveztük e boldogságot öntudatlan, s csak most, midőn eljőve az idő, hogy ifjúkori emlékeinknél melegedjünk, érezzük mily becses, mily drága volt az. Nem ismertük akkor ama fojtó reményeket, melyekre a későbbi életben a haladó korral nőtt legyőzhetlen tettvágy, annyi jónak s rossznak szülőanyja, megtanít , nem sejtők sem örömeit sem bánatát magasztos feladatunknak, nem ismerjük az élet komoly részeit, a kísértések nagyságát, mely az oltártól ragadja el áldóz