Zádori János szerk.: Magyar Sion 1886. (Uj Magyar Sion 17. évfolyam)
I. Értekezések. - Ki a mi közbenjárónk?
882 tehát nincs több közbenjáró, kitől az emberek üdvösségüket várhatnák, hanem csak egy, akit az Atya-Isten rendelt, következőkép Isten minden embert csupán általa akar üdvözíteni. Az érv ereje Simon Mágus és követői ellen irányult, akik Plátó után azt tanították, hogy nem Krisztus Urunk, hanem az angyalok vagy az ördögök viselik a közvetítő szerepét Isten és az emberek között. Innen következik, hogy Krisztus Urunk valóban az, aminek mondatik, közbenjáró, más szóval megváltó, vagyis a legelső közvetítő, aki mástól függetlenül esdi ki számunkra Isten irgalmát és jótéteményeit. Amiért is mondja ez értelemben sz. Péter: „És nincs másban senkiben üdvösség , mert nem is adatott más név a föld alatt az embereknek, melyben nekünk üdvözülnünk kellene(Apóst, cselek. IV. 12.) Mindezek daczára Krisztus Urunk ellen jogtalanságot el nem követünk, ha a szenteket is közbenjáróknak tekintjük. Ugyanis, három mód áll hatalmában a közbenjárónak az egyet nemértők kiengesztelésére : a) kinyilatkoztatni kinek részén van az igazság, b) kiegyenlíteni az adós tartozását a hitelezővel szemben, c) harmadszor, megkérlelni a hitelezőt, hogy az adósságot engedje el. Az elsőnek, mely nem áll egyébből, mint vélemény nyilvánításból, itt nincs helye, mivel tudva levő dolog, hogy Isten lett megbántva az emberek által. A második módon egyedül Krisztus Urunk közbenjáró Isten és az emberek közt, és ily értelemben kell venn i a szavakban: „Senki se vezessen tévútra benneteket" a bölcsészek hibái és az angyalok tisztelete körül elkövetett babonaságok ellen óvja a hiveket. Az angyalok alatt azon közvetítő isteneket érti, akikkel léptennyomon találkozunk a platonikusok munkáiban. Lehet, hogy Apollót s más bölcsészeket is meg akart cáfolni (a 8. versben) akik ez időben ép ugy mint az apostolok bejárták az egész világot, hogy a népet Krisztustól magukhoz hódítsák. A Valentinianok „neonoknak" nevezték isteneiket. L. Corneliust s Bellarminto de Eclia Triumphante X. 20. Operum Tom. III. pag. 189. Editio Vives.