Ládonyi László (szerk.): Magyar sportévkönyv 1996 (Budapest, 1996)
II. fejezet. Az 1995-ös év sztorijai
Futballválogatott született Hosszú-hosszú, kudarcokkal teli esztendők után végre magyar sikereknek is tapsolhattak 1995-ben a futballszurkolók. Az egyik legjelentősebb eredmény az volt, hogy olimpiai válogatottunk csoportelsőként zárta selejtezőit, és már csak egy hajszál választja el attól, hogy huszonnégy év után ismét szerepelhessen az ötkarikás játékokon. Amióta egymás mellett él az olimpia és a labdarúgó-világbajnokság, dúl a vita, hogy vajon mennyit ér a szereplés az ötkarikás játékokon. A legkétségbevonhatatlanabb érv az, hogy csak a világbajnokság számít, hiszen a világ színe-java kizárólag azon jelenik meg, az olimpián viszont meglehetősen gyenge a mezőny. A másik oldal azonban erre azonnal rávághatja: igen ám, de a világbajnokságok sztárjainak a zöme először valamelyik korábbi olimpián hívta fel magára a figyelmet, és mindjárt példával is előrukkolhatnak: a jelenlegi világbajnok brazil válogatott jó néhány tagja Barcelonában vagy négy évvel azelőtt Szöulban lett igazán ismert játékos. Az olimpiai mozgalom és a FIFA sokáig nem is tudott megbékélni egymással. Az olimpia mellett kardoskodók, miután beengedték a hivatásosokat is a játékokra, arra törekedtek, hogy a labdarúgók is korlátozások nélkül indulhassanak, ám a FIFA erről hallani sem akart. A határozott nem mögött természetesen anyagi megfontolások húzódtak meg, a szövetség érthető módon egész egyszerűen nem akart konkurenciát teremteni a négyévenként rendezendő világbajnokságoknak. Végül az a kompromisszum született, hogy játszhatnak a profik, de csak a huszonhárom évnél fiatalabbak, három túlkorossal kiegészítve. Ezzel két legyet is ütöttek egy csapásra: a világ élvonalának a közvetlen utánpótlása remek versenyzési lehetőséghez jutott, ráadásul sikerült megteremteni az esélyegyenlőséget is. Az sem a véletlen műve ugyanis, hogy 1992-ben nem valamelyik egykori szocialista ország, hanem a házigazda spanyol válogatott nyerte az olimpiai bajnokságot. Magyarországon, ahol a jelen sikereinek hiányában a labdarúgás még mindig a múltjából él, gyakran hangzik el az az érv, hogy nekünk már csak a hagyományok miatt is kötelező lenne a jó szereplés, holott ezek a hagyományok lassan éppen ellenkező előjelű eredményeket tesznek papírformává. Az igaz, hogy nincs még egy ország rajtunk kívül, amely három olimpiai aranyéremmel (Helsinki 1952, Tokió 1964, Mexikóváros 1968) büszkélkedhetne, ráadásul Rómában (1960) harmadik, Münchenben (1972) pedig második helyen végeztünk, ám azóta egyetlenegyszer sem sikerült túljutnunk a selejtezőkön. Miközben az ellenfelek olykor legázolták soros olimpiai válogatottunkat, mi a céltudatos munka helyett a már említett hagyományok mögé bújtunk, azokról papoltunk, így aztán nem írhattuk a balszerencse számlájára, hogy München óta a magyar labdarúgók legfeljebb a televízió előtt ülve nézhették az olimpiákat. Mivel szépen lassan mindent meg lehet szokni, a közvéleménynek már fel sem tűnt, az olimpiák labdarúgómérkőzései számunkra teljesen érdektelenek, de 1993 elején a magyar sportvezetőség úgy döntött, ismét fontos kérdésként kezeli a magyar futball olimpiai szereplését. Ám a cél ezúttal nem a szocialista sport - hogy ez a jelzős szerkezet pontosan mit jelent, senki nem tudja, de hallhattuk eleget... - felsőbbrendűségének a bizonyítása volt, hanem az, hogy a figyelem végre valóban a fiatalok, az utánpótlás felé forduljon. A MOB és az OTSH szövetkezett az MLSZ-szel, és közösen elhatározták, hogy együtt, minden lehetőséget megadva, jelentős erőt képviselő csapatot alakítanak ki az olimpiai selejtezőkre. Sajátos módon rendkívül jól jött az utánpótlás-válogatott gyatra szereplése, a nyárra ugyanis elszállt minden remény, hogy ott lehetne az Európa-bajnokságon. Azt a csapatot tehát szélnek lehetett ereszteni, ugyanakkor rengeteg idő állt rendelkezésre az új együttes kialakításához. Ez egyben azt is jelentette, hogy a hátralévő selejtezőkön már a jövendő olimpiai gárda szerepelt, annak ellenére, hogy ez a korosztály két évvel volt fiatalabb az Eb korhatáránál. Az elhatározás, a tettrekészség tehát megvolt, és csupán az a kérdés maradt, hogy ki alakítsa ki ezt a csapatot. A szövetség elsősorban fiatal, mégis tapasztalt, eredményeket is felmutatni tudó, ambiciózus edzőt keresett, és végül a több jelölt közül Dunai Antalra esett a választása. Az egykori ezüstcipős újpesti csatárt 1993. augusztus 10- én nevezték ki az olimpiai válogatott edzőjének. Dunai addig csak Spanyolországban bizonyított, hazai próbálkozásai Zalaegerszegen és Veszprémben is kudarcba fulladtak, és alig várta az alkalmat, hogy itthon is megszilárdíthassa a tekintélyét. Ennek megfelelően hatalmas lendülettel vágott neki a munkának. Egyetlen hónap leforgása alatt egyeztetett a MOB-bal, az OTSH-val, az MLSZ- szel és a klubbal, majd részletes, hosszú távra szóló programot dolgozott ki. Az oroszok (0-6) és a Luxemburg (2-0) elleni utánpótlás Eb-selejtezőket kizárólag arra használta fel, hogy kiválasztottjait tétmérkőzéseken is kipróbálja, hiszen ezek a fiatalok még klubcsapataikban is csak elvétve jutottak szóhoz. Száznál is több játékost figyelt meg a kinevezése utáni hónapokban, még a másodosztály teljes mezőnyét is felmérte, sőt, ha a harmadik vonalból hallott egy ifjú tehetségről, Dunai Antal az első adandó alkalommal megnézte magának a játékost. Óriási segítséget nyújtott az edző számára az, hogy a csapat mellé szegődött Magyar Zoltán, aki profi módon menedzselte az olimpiai válogatottat. A keret azonban természetesen minden egyes előkészületi mérkőzés után szűkült, mindig kihullottak néhányan a rostán. Mindenki jól látta, hogy a csapat valóban sokra hivatott, de számtalan hiányossággal küszködik. Egyben viszont elütött a magyar átlagtól, abban, hogy játékosai a lelküket is kitették a győzelemért. Ha nem is játszottak jól, képesek voltak összeszorított fogakkal küzdeni, szemlátomást átragadt rájuk Dunai Antal hite és lelkesedése. Ezzel együtt alighanem kevesen fogadtak volna nagyobb összegben a magyar olimpiai válogatott diadalme- 62