Magyar Salon, 5. kötet (3. évfolyam, 1885-1886/2)

ALPHONS DAUDET állapota azt bizonyitá, hogy hosszas­­ fenséges főpinczérrel, mintha együtt utat tett a hóban és sárban,­­ jártak volna iskolába. Egy pillanatig elnézte a fogadót és Hanem aztán majd­hogy meg nem tartozékait, ámuldozva, hogy kétezer haragudott, mikor a berni" szobalány, méternyire a tenger színe fölött ilyen terjedelmes épületet talál, üveges fo­lyosókkal, oszlop­csarnokkal, hét sor ablakkal, széles tornáczcsal, mely en­nek a hegycsúcsnak olyan külsőt adott, mintha téli szürkületkor a pá­risi opera előtt állna az ember. De bármennyire meg volt is le­­petve, a fogadó népe még inkább az a ki gyertyatartóval a kezében, ara­nyos erejű pruszlikjában és tüll-bodros ingvárjában feszesen tartva magát, elő­jött és azt tudakolta, várjon urasága a felhúzógépet kivánja-e használni. Bűn­tényre ha ingerült, az sem háborította volna fel jobban. . . . Felhúzógép, neki! . . . neki! . . . S fölkiáltása és heves taglejtése meg­volt, s midőn belépett a roppant elő-­ csörömpöltető vasszerszámait, csarnokba, minden teremnek az ajta­jában kiváncsi tolongás támadt: férfiak, biliárd-dákót vagy kibontott újságot tartva, hölgyek, könyvvel vagy női munkával a kezükben, a lépcsőház hátterében pedig kandi fejek hajoltak ki a korlátvason a felhúzógép lánczai közt. Az idegen igen erős, mély basszus hangon, mely úgy kongott, mint két öreg réztányér összecsapódása, meg­szólalt : — Teringette ! Ez aztán idő! . . . Azzal megállott s levette süvegét és pápaszemét. Majd megfuladt. De hirtelen megszelídülve, nyájas­­kodó hangon mondá a svájczi leány­nak : «Pédibusz apostolikusz, kedves cziczám!...» s azzal fölfelé indult­ utána, széles hátával egészen elfoglalva a lépcsőt, félretolva útjában az embe­reket, míg az egész fogadóban egy kiáltás, egy hosszú «Kicsoda-micsoda?» morajlott végig az öt világrész kü­lönféle nyelvein. Azután megcsendült és senki sem többé a rendkívüli sze­mélyiséggel, a második harangszó foglalkozott Rigi-Kulm ebédlő terme A világítás kápráztató volta, a lég-, látványosság, igazi a mi­­ szeszlángok, a kályhák melege, olyan ellentétben volt a külső hideggel, aztán meg ez a drága föl­szerelés, a magas mennyezetek, a pré­mes kapusok, tengernagyi sapkáikon arany betűs «REGINA MONTIUM» felírással, a fehér nyakkendős pinczé­­rek, a nemzeti viseletű svájczi szoba­leányok serege, kik egy csöngetésre elősiettek — mindez elkábitotta egy másodperczre, de csak ennyire. Érezte, hogy nézik s tüstént vissza­nyerte önbizalmát, mint a színész a telt ház előtt: — Parancsol, uram ? A főpinczér intézte hozzá ezt a két Hatszáz teríték egy patkóalakú rén­­sötét­e­geteg asztalon, melyen rizskásás és aszaltszilvás csemege­tálak hosszú so­rokban váltakoznak a virágtartókkal, világos vagy barna mártásukban visz­­szatükröztetve a csillárok egyenes lángjait és a rekeszdíszítésű mennye­zet aranyozásait. Mint minden svájczi table d’hôtenál, ez a rizskása és aszaltszilva két ver­­senyző felekezetre szakította az étke­zőket, s pusztán azokból a gyűlölködő vagy sóvárgó tekintetekből, melyeket a csemege­tálakra vetettek, könnyen ki lehetett találni, hogy melyik párt­hoz tartoznak. Meg lehetett azonkívül dész foghegyről — igen sikkes fo­pin-­j ismerni a rizskásásokat petyhüdt sz­­ezér, csíkos zsakettben, selymes hor-­­padtságukról, a szilvásokat meg vér­­kóval, tökéletes nőszabói tej­­mes arczukról. Az alpes-járó a legnagyobb nyugat! Ez este az utóbbiak voltak nagyobb lommal kért szobát, «jó kis szobát,­­ számban s nevezetesen kiválóbb sze­­nobát», s csak úgy komázott ezzel a s mélyiségeket, európai nevezetességeket

Next