Magyar Salon, 5. kötet (3. évfolyam, 1885-1886/2)

PÁRISI TÍPUSOK 569 és a leghelyesebb módon jótékony társaság a világon. Csendben működik, de folytonosan, mert érzi, hogy ez az egyetlen út, a­mely még tán előtérbe hozhatja. Műpártolók pedig mindig voltak, a szellemileg kiváló egyén bár jobbágy gyermeke volt, fel lett társaságukba véve, a­hol aztán nem tűrt, hanem szerepet játszó elemet képezett, és pedig — a­mi igen jellemző — igen gyakran még az ő elveikkel ellentét­ben álló írók is (így Voltaire és Rousseau). Ez a milien hozta létre aztán az irodalmi salonokat, azon irodalmi salo­­nokat, melyek páratlanok, s melyek Páris szellemi színvonalát annyira fel­emelték, minthogy itt a legkiválóbb nevek képviselői igyekeztek a legki­válóbb szellemek niveau-jára jutni. E salonokból, hol annyi féle elem szelleme, világnézete érintkezik, csi­szolja egymást; ered a magas szel­lemi színvonal, a­mely Párisban, bát­ran kimondhatjuk, hogy az első a világon, s a mellett általános lesz a külső a társas jó modor, és a széles világnéz­et. E salonok mintájára keletkeztek a többi társadalmi rétegek irodalmi sa­­lonjai, melyek oly nagy behatással voltak és vannak a franczia irodalom emelkedésére. A régi franczia nemességről úgy látjuk, hogy már a franczia forrada­lom előtt megérezte azt, hogy nincs jövője annak a kiváltságos osztálynak, a­mely a szellemileg kiválókat nem emeli magához, s a­mely szellemileg nem emelkedik az ezek magaslatára. Nézzük sorra e világ mai tényezőit: Az öreg Douariére. Szülei a rém­­idők alatt éltek, gyermekkorában meg­tanulta a lemondást. Szeretett, szen­vedett. Ősz fürtjei egyszerűen lesimít­­vák, élénk fekete szeme a fiatalságról, elmúlt tavaszokról beszél, de ott hom­lokán azokat a finom barázdákat a szenvedés húzta oda. Nagy örömmel nézi a fiatalok tánczát. XVIII. Lajos udvaráról sokat tud beszélni, akkor más idők voltak. Tán oly idők nem is lesznek többé soha. Barátja az öreg marquis. Ugyanazok az eszmék, tán ugyanaz a reményte­lenség. Többet élt (dragonyos tiszt volt), mellén sok sebet visel, sok sebet ütött a szívekben. Magas, erőteljes, öreg úr, fejét felhordja, galambősz szemöl­döke alól kisugárzanak azok az ellen­állhatatlan szemek, melyeknek oly kevés szív tudott ellenállani a restau­ráló korában. Mademoiselle de ***: Magas kar­csú leány. Egyenes őszinte tekintet, 17 éves koráig a zárdában nevelték, hol nem sokat tudott meg a világ állásáról, és így a világról még nem sokat tud mondani. Másutt, más kör­ben unalmasnak mondanák, itt ter­mészetesnek tartják, hogy a fiatal leány nem sejteti azt, hogy sejti azt, a­mit sejtenie nem volna szabad. Hosszú ismeretség után felmeleg­szik, sokat tud családjáról és Bre­­tagne-ról elmondani. Igen jó véleménye van a világról, rosszat még alig látott; ha nem lenne annyira vallásos, félteni lehetne, mert nagyon is idealista és naiv kedvencz olvasmányai: Lamartine és madame Craven regényei. Folyóirata a Cor­­respondant. Egy az Association-ból. Szemeiből az odaadás sugárzik, még idealista, pedig 35 éves, s tán örökké az is lesz. Bár a nemzetgazdaságtanban a tapasztalati iskola: Le Blay, Lorenz von Stein, és Dr. Rudolph Meyer híve. Rajong az orosz regényekért, melyeket barátja Vogüé könyvének alapján ismer. Nagyon vallásos, vallása aztán meg­tanította az önzetlenségre és az igaz­­ságszeretetre. Mindent az eszméért. Egy perczig sem habozik azt, a­mit igaznak tart, mindig és minden körül­mények között kimondani. Innen szi­gorú és absolut ítéletei. A fiatal asszony. Merészen szemedbe néz, mindent házassága után tudott meg, de most jól tudja. Hív és szeret. Merészen nézhet a szemedbe, nincs mit elrejtenie. Az író. Csupa lendület, kevés eszme.

Next