Magyar Salon, 6. kötet (4. évfolyam, 1886-1887/1)

nagy tükörbe nézett. Onnan csak a nagy gonrneux mosolygott vissza. A nagy de piszkos tükör Európa egyik legelső gavallérját tükrözte vissza «Még ma méltó vagyok önmagamhoz» foly­tasd magánbeszédét, háta mögött hagyva az érzelmi oldalt, anélkül, hogy a va­lóban intellektuálisra tudott volna jutni. Jól esett neki, hogy ruhája Nicoll-tól és inge Boivin-től van, egész applombja visszajött. Megvetően nézett körül, most észrevette, hogy mind őt bámul­ják, hiúságának ez tetszett. Egész élete a színpadon folyt le, ezt a mai nagy jelenetet is jól esett közönség (bár­csak karzati közönség) előtt teremteni meg. Magához intette a czigányt, kivett tárczájából egy százast «Ma nékem fogsz játszani, érted?» A czigány mélyen meghajlott egy esti ura, istene előtt, s alázatos arczczal parancsait várta. Belényesi egymásután, lassú vonta­tott hangon nevezte meg kedvenc­ nó­táit, keringőit. «Ezeket majd egymás­után fogod játszani, érted?» Azután a szemben levő nagy tükörbe nézett. Azon keresztül észrevette, hogy a közönség egyes csoportjai, morogva megjegyzé­seket téve, bámuló arcc­al őt nézik. A szomszéd asztal a megyei kitűnő­ségek törzsasztala volt. Két öreg úr beszélt nagy hangon a mostani idők erkölcstelenségéről, tegnap «Rip van Winkle »-t látták a színházban, e darab­ban előjön egy hegyi tündér ,­­ az ő ko­rukban «Ármány és szerelem,» «Rómeó és Julia» és más ilyen kiváló darabok voltak a «repertoár»-on. «Sülyedünk, romlunk, pusztulunk» — mondd az egyik öreg úr, s nagy füstfelleget fújt Belényesi felé, kinek finom idegeit csak úgy bántotta a szűz dohány csípős füstje, mint a törzsven­dégek világnéz­ete. Most körülnézett újra. E környezet minden idegét megtámadta. Szín- és forma­érzékét ingerelte az étterem be­rendezése, a­melyről pedig a szomszéd három vármegye előkelősége nem győ­zött dicsénekeket zengedezni. Az étterem megtestesülése volt a vidéki non plus ultra ízlésnek. Abban a bizonyos korösszülött renaissance-ban dísztelenkedett a koporsó formájú ebédlő, a­melyben oly sok budapesti bér­ház vét a jó ízlés ellen. Kemény zöld színre festett falak, a­melyekbe sárga bordure-öket vont a szál első falfestő s müizlése. A falon hamis bronz tálak, korsók, itt-ott egy fényes és a fal alap­­­ színével disharmóniában levő tányér, közbe-közbe egy franczia olajnyomat,­­ széles papier-maché-ből készült arany­rámákban. A szemkápráztató világítás kiemelte­­ a zöld falon a bronz korsókon és majo­lika tálakon levő porréteget. A padlót hetek óta nem mosták fel, a levegőt sűrű nehéz füst, keverve étel-, kávé- és sörszaggal, tette nehézzé. Mindez eleinte végtelenül ingerelte Belényesit, azután ellentétes emlékeket idézett fel lelkében. Párisra gondolt, eszébe jutott a café de la paix. Milyen más hangulat volt ez. A meleg, sötét­veres pamlagok, a sötét alapszínű sző­nyeg, a kifogástalan tisztaságú tükrök, a fehér márvány­ asztalok, a tompa, sár­­gásfényű lámpák, a társaság, a múlt. Aztán eszébe jutott a boulevard. Azok a felejthetetlen mámoros éjszakák, a friss tavaszi levegő, a­melybe virágillat, finom cigarettefüst s kábító parfume-ök vegyültek. A fel-alá hullámzó nép, itt­­ott egy ismert mosolygó női arca, olyan

Next