Magyar Salon, 6. kötet (4. évfolyam, 1886-1887/1)
360 JUSTH ZSIGMOND, örökletes tulajdonok fiúról fiúra emelték a család fényét. Péter szépatyja nyerte el a grófi czímet, nagyatyja ausztriai miniszter lett; édesatyja kanczellár, aranygyapjas vitéz és a kínált herczegi czímet gőgösen visszautasította, kijelentvén, hogy egy Belényessy már nem emelkedhetik. S ebben igaza volt. Azon tulajdonok, a melyek nagyobbfokú önzéssel párosulva, a családot oly fényre emelték, ugyanazon tulajdonok tették is tönkre Kálmán személyében. Özvegy édes anyja, ki Kálmán nevelését vezette, (atyját két éves korában vesztette el) a pesti jeunesse d’orée vezetőjének akarta nevelni. A már úgyis csírázó fő jellemvonását, a hiúságot, kifejlesztette. Elsővé akarta kortársai között tenni, udvart gyűjtött Kálmán köré, kiknek őt isteníteni kellett, s kiket feltétlenül uralt, így pár év alatt Budapest legbizarabb, leghiúbb és legüresebb urfija lett. Ekkor vette észre anyja, hogy eltévesztette fia nevelését. Most már változtatni szeretett volna ezen, nógatta fiát: lépjen közpályára. «Minek?» felesé fia «több nem is lehetek már, mint vagyok. Mulatok, s hidd el, jobban megismerik nevünket Londonban és Párisban, ha futtatok, mintha a pátria sorsát intézem addig, míg az unalom megöl. Én élvezni is akarok, hadd legyek az, ki kiélvezem, hogy Belényesynek születtem. Az öregek dolgoztak, ismerem élettörténetüket, unalmas, fárasztó existentiájuk lehetett. Aztán mamám hidd el, hogy nem hozok szégyent nevünkre, hadd legyek én «le premier des premiers». Anyját, ki szintén végtelenül nagyratörő asszony volt, fia világnézete kétségbe ejtette. Végtelenül bántotta, hogy fiát nem «erre», hanem «arra» az útra vitte a hiúság. Anyai szíve megérezte az ez irány szélén tátongó örvényt, anyai szíve és hiúsága e látománynyal nem bírt megküzdeni, belehalt. Fia szívből megsiratta, pompás reliefet emeltetett neki a sírboltban, amelynek tervét ki is állítatta a műcsarnokban, aztán kiment Párisba mulatni. A gommeux-k között is első akart lenni, azonban ez itt nehezebben ment, miután erre csak egy eszköze volt: a pénz. Nevét nem ismerték, idegen volt, ami e társaságban nem jó ajánló levél, észbelileg tündökölni pedig nem is volt ambícziója, meg nem is tündökölhetett volna. Ebben a társaságban is gazdag volt ugyan, de nem volt a leggazdagabbak között mint otthon. Hiúsága most arra késztető, hogy legalább annak lássék. Játszott, versenylovakat tartott, fogadott a gyepen. Ambícziója volt olympusi mosolylyal ajkán veszíteni ezreket. Ez, meg egy híres demi-mondaine-el való viszonya nem sokára egyikévé tették a maison d’orée (ez neki Párisi jelentette) nevezetességeinek. A Jockey Club-ba is belépett, itt azonban csak igen sok költekezés után tudott feltűnni; mikor aztán feltűnt, már ki is nevették, parvenünek tartván, mint mindenkit, ki pénzével akar port hinteni a világ szemébe. Bár persze voltak olyanok is (ilyenek mindig és mindenütt akadnak), kik dicsérték versenyistállóját és megitták borait. Akkor aztán úgy érezte, hogy Párisban elérte a csúcspontot, Londonba ment. Daczára annak, hogy vagyonát már Párisban megrongálta, mégis Londonban még többet költött, itt még ismer