Magyar Salon, 6. kötet (4. évfolyam, 1886-1887/1)
384 JUSTH ZSIGMOND mint egy mesterien utánzott csinált virág. Azután azok a forró kábító júniusi éjszakák, midőn a café riche egyik külön szobájából másodmagával bámult ki az elragadó éjszakába. A zengő, hullámzó nép, a kávéházak előtt ülő boldog párok a balzsamos, virágoktól, illatoktól fűszerezett éji levegő, minden, de minden a gyönyörről beszélt neki. Most a czigányok az általa megrendelt «Mascotte» dallamaira kezdtek. Erről eszébe jutott Kálmánnak ő vele való első találkozása. Vele, ki életéből négy hónap alatt húsz évet rabolt el, vele, ki vagyonát aláásta, vele, ki aztán elhagyta ... de mindegy, az a pár hónap ! ... az a pár hónap kárpótol mindenért. Kálmán mohón hörpentett fel egy pohár pezsgőt. Szemei lázasan villogtak, kezeivel nyugtalanul dobolt az asztalkendőn. «Mascotte» első előadásán találkoztak először. Vele szemben egy páholyban ült Valentine Páris egyik leghíresebb demi-mondaine-je volt, Kálmán beleszeretett hírébe. Úgy találta, hogy diadalaihoz éppen csak Valentine-el való viszonya hiányzik. Együtt mentek Dieppe-be, egy nagy villát bérelve a tengerparton itt élték azt a mámoros négy hónapot, amely időszak a legszebb volt Kálmán életében. Ez időszakban nyerte meg «Je me gobe» nevű lovával a «Grand prix de Dieppe»-et, ezen a napon az egész sportvilág, s az ami ezzel a világgal karöltve jár (de nem a nyilvános helyeken) királyként ünnepelte. Aztán ez is elmúlt. Valentine, ki a négy hónap alatt egy félmillió frankba került, elhagyta, egy orosz nábobbal menvén utazni, félrelökve szívtelenül azt, akit elhasznált. Erről az idillről beszélt neki most az a Mascotte-walczer, amelyet a czigányok (tán újabb százas reményében) olyan lelkesülten játszottak. A walzer utolsó accordja is elhalt. Kálmán előtt pedig ott állott a valóság a szki étterem, s minden ami ezzel jár. Azalatt a szomszéd asztal törzsvendégei már összegyűltek, roppant zajt csapva, néha nagyokat nevettek, mint olyan emberekhez illik, kik önmagukról s hatalmukról bizonyosak. Arczukról csak úgy, mint hangjukból a legjólakottabb Optimismus beszélt. Kálmánt türelmetlenné tették szomszédai. Annyira különböztek tőle, hogy visszataszítóknak találta őket. Nem akart reájuk figyelni. Nem tudta miért, de ma még kellemetlenebbnek találta az «e fajtájú embert» (mint mondani szokta derűit perczeiben), mint máskor. Azonban olyan hangosan beszéltek, hogy lehetetlen volt neki másra gondolni. Ingerülten hátat fordított nekik,, de azért mégis minden szavukat hallotta Egy darabig még küzdött, s végre tökéletesen lekötötték figyelmét. Szüleinek egy régi barátjáról kezdtek most beszélni: Denghelegi Istvánról, az ötvenes évek híres Stefijéről, kit anyja nem egyszer, mint a gavallérok példányképét állította szemei elé. A törzsvendégek egyike most adomát mondott el róla, amelyben a hírhedt Stefi igen szomorú, vagyis inkább nevetséges szerepet játszott. Mindnyájan nevettek. Kálmánt e nevetés vérig sértette. Úgy érezte, mintha az ő személyét sértették volna meg. Pedig végre is mi köze neki hozzá? Tán az bántja, hogy szüleinek régi jó barátjáról mernek így beszélni — ezek?