Magyar Salon, 6. kötet (4. évfolyam, 1886-1887/1)

38 JUSTH ZSIGMOND. Most ezt a nótát kívánta meg. Szíve elszorult, de nem akarta, hogy ezt má­sok észrevegyék, pedig érezte, hogy a szomszéd asztal ide néz, róla beszélnek. Most kérelmetlenül érezte magát, tán először életében bántotta az, hogy szín­padon van. Odaintette magához az egyik pinczért, nem akarván, hogy «amazok» meglássák arczkifejezését, azért beszélni akart. Mit bánta, hogy kivel és miről, csak beszéljen. Mert azt megtanulta a nagyvilág iskolájában, hogy a beszéd árczát von az arczra, s eltakarja a gondolatot. «Ki ez az öreg úr» s mert még abban is reménykedett, hogy­ tán tévedett, s ez öreg rokkant nem Den­­geleghy. Hiszen már oly rég nem látta. «Ez, méltóságos uram, Dengeleghy István kamarás, tetszik tudni, kinek itt volt a környéken nagy uradalma, leg­alább azt mondják, bizonyosan csak azt tudom, hogy ma nincs semmije, itt élős­­ködik . .» «Elég, elég . . . tudom !» s e pilla­natban egészen ösztönszerüleg kivett tárczájából egy kártyát, s azt monda a mélyen bókoló, bár még gúnyosan mo­solygó pinczérnek: «Vigye e névjegyet Dengeleghy Öméltóságának, és mondja meg neki, hogy itt vagyok, s óhajtanék vele pár szót szólni.» A pinczér mélyen meghajtotta magát s most elég udva­rias arczczal adta át Kálmán kártyáját az «öreg rom»-nak, kivel rendesen csak félvállól gorombáskodott. Dengeleghy láthatóan megörült, ne­hézkes, remegő léptekkel igyekezett Belényesi asztalához, ki felkelt és elébe ment. Az öreg­ember forróan megrázta Kálmán kezét, akart volna neki valamit mondani, de nem tudott semmit, szava elakadt, szemeibe könnyek gyűltek. Eszébe jutott a régen múlt. «Jere, édes bátyám, ülj le mellém, vacsorálj velem, emlékszel még rám ? akkor még csak kis­fiú voltam.» «Igen . . akkor . . . még csak . . . .» az öreg hangja megcsuklott, mintha egész múltja egy pillanat alatt átrezgett volna lelkén. Nem bírta ki az erős hatá­sokat. Gyenge volt testben, lélekben. Elhallgatott, s csak némán szorongatta piszkos, ránczos ujjaival Kálmán gon­dozott, fehér kezét. Kálmán lelkét is csodálatos emo­­tiók töltötték be. Sok, sokféle emlék talált lelkébe. Eszébe jutottak az öreg emberről gyermekévei. Aztán eszébe jutott a ma, s eszébe jutott a holnap. Úgy érezte, mintha ő szégyelné az öreg ember ó­divatú, mocskos ruháit. Aztán boszantotta a pinczér szemtelensége, ki Dengeleghyről így mert szólni. Éppen azért hivatta ide, hogy ezáltal az öreg embernek tekintélyét legalább e perezre helyreállítsa. Bántotta, hogy itt semmibe se veszik, úgy érezte, mintha ezzel őt magát sértessék meg. De hogy ne hiszen majd egyszer talán ő is ilyen körülmények között lesz­­— nem, nem az nem lehet. Hogy e gondolatot kiűzze ágyából, beszélni kezdett Dengeleghy­­vel. Meg kell tudnia, hogyan jutott ennyire, bizonyosan a csődön kívül még más előre nem látott körülmények is­­ jöhettek közbe . . . «És hogy érzed most magad, hogy vagy édes Stefi bátyám? Olyan rég nem láttalak.» «Bizony, bizony akkor még csak­­ kicsiny fiúcska voltál, ekkora ni.» Az­­ öreg nem tudott e pillanatban mást mondani, megint elhallgatott. «Igyek egy pohár pezsgőt, nem rósz, kissé édes, én jobban szeretem a szá­razát.»

Next