Magyar Salon, 6. kötet (4. évfolyam, 1886-1887/1)

388 JUS­TH ZSIGMON­D: Ez, még csak ez kelletett neki! Egész benső lénye háborgott, feje szédelegni kezdett, idegei túlfeszülve, sokkal éle­sebben adtá­k vissza a felvett hatásokat. A zene és pezsgő e túlélés képet még fokozta . . . szemei előtt az egész világ összefolyt, s úgy érezte, mintha az egész világot gúnykaczaj töltené be . • E pillanatban emberfeletti erővel fel­kelt, nyugodt arc­c­al, hidegen, bár vil­logó szemekkel odakiálta a pinczérnek szobája számát, s kinyúlva, emelt fővel, szilárd léptekkel végig ment az étter­men. A közönségre a külszín ismét hatott. A gúnyos arczok tisztelettelj­esen tekintettek a gavallér elegáns alakjára. De ezt Kálmán nem látta, nem akart, nem mert körülnézni. Úgy érezte, ha egy gúnyos arczot lát, elveszti lelkierejét. Gyávának érezte magát «gyáva! gyáva!» ez töltötte be egész lelkét. Az első aka­dálynál megbotlott s már fél. Utálni kezdte önmagát. De azért arcza nyu­godt, hideg volt, így ment fel a lépcső­kön, leereszkedőleg fogadva a kapus mély bókját és olyan méltósággal mintha még mindig százezrekkel dobálhatna, követte az előtte bukdácsoló pinczért, ki egy nagy karosgyertyatartóval ment előtte, így ért szobájáig, itt öreg komor­nyikja virrasztón, könnyes szemmel várva urát, kit nagyon szeretett. Resz­kető hangon kérdezte parancsait. «Hagyj magamra, János,» m­ondá Kálmán nyersen, hogy érzelmeit tit­kolja. Az öregnek fájt ez s kivált e pil­lanatban. De nem szólott, halkan ment kifelé, csak az ajtóból nézve vissza, mintha azt várná, hogy ura belátva igazságtalanságát, visszahívja, s pár jó szót intéz majd hozzá. Kálmán azonban komornyikjának könnyeiből csak azt látta, hogy még ez is szánja őt. Őt! «Siess, mit mászol úgy, mint egy csiga, menj már dol­godra» kiáltott rá még nyersebben. Az öreg csendesen kiment. Kálmán most leült egy karosszékbe és mereven nézett maga elé. A bevett érzelmek egész árja zsibongott lelkében. Végtelen türelmetlenséget érzett. Pár perczig elfásultan ült egy helyen. Megrezdült. Egyszerre kristályosodni kezdtek lelkében a szokatlan benyomá­sok folytán keletkezett eszmék, s éle­tében először jövőjére gondolt. Látta, hogy mindazon tulajdonai, a­melyek­­ erőssé, kiválóvá tették, elpusztultak. E pillanatban gyengének érezte magát. Nem tud semmit szegény, talán még nevetséges is! Hogy fog ezentúl élni ? Megházaso­­­­dik ? Eh, erre nagyon is gőgös, ő nem adta el magát eddig, ezentúl sem fogja, aztán meg ... a jövendő Belényesiek az ő gyermekei lesznek . . . nem, nem házasodhatik meg. De hát akkor mi lesz vele ? Látta jövőjét, látta az elkerülhe­tetlent: «Dengeleghy Stefi . . . inkább meghalok . . . igen ez az egyetlen út.» S e gondolat enyhítette a perez elvi­selését: «nem akarom, hogy majd kine­vessenek, vagy pláne szánjanak, mint János.» «De hogyan ? Pisztoly ? szívembe­szé­­lem, esetleg nem találom el a helyet. É s egész életemre nyomorék és nevet­séges leszek. Bizonyára nem. Agyamba egy golyó?» Az undortól egészteste megreszketett, «ezutálatos». Egésztes­tében remegve felugrott, egy párszor ide­­­gesen ment fel-alá a szobában. Egy­szerre ágya mellett megállt. Éjjeli asz­talára oda volt készítve az ópiumos üveg; ez altató szer nélkül nem tudott

Next