Magyar Salon, 6. kötet (4. évfolyam, 1886-1887/1)
388 JUSTH ZSIGMOND: Ez, még csak ez kelletett neki! Egész benső lénye háborgott, feje szédelegni kezdett, idegei túlfeszülve, sokkal élesebben adták vissza a felvett hatásokat. A zene és pezsgő e túlélés képet még fokozta . . . szemei előtt az egész világ összefolyt, s úgy érezte, mintha az egész világot gúnykaczaj töltené be . • E pillanatban emberfeletti erővel felkelt, nyugodt arccal, hidegen, bár villogó szemekkel odakiálta a pinczérnek szobája számát, s kinyúlva, emelt fővel, szilárd léptekkel végig ment az éttermen. A közönségre a külszín ismét hatott. A gúnyos arczok tiszteletteljesen tekintettek a gavallér elegáns alakjára. De ezt Kálmán nem látta, nem akart, nem mert körülnézni. Úgy érezte, ha egy gúnyos arczot lát, elveszti lelkierejét. Gyávának érezte magát «gyáva! gyáva!» ez töltötte be egész lelkét. Az első akadálynál megbotlott s már fél. Utálni kezdte önmagát. De azért arcza nyugodt, hideg volt, így ment fel a lépcsőkön, leereszkedőleg fogadva a kapus mély bókját és olyan méltósággal mintha még mindig százezrekkel dobálhatna, követte az előtte bukdácsoló pinczért, ki egy nagy karosgyertyatartóval ment előtte, így ért szobájáig, itt öreg komornyikja virrasztón, könnyes szemmel várva urát, kit nagyon szeretett. Reszkető hangon kérdezte parancsait. «Hagyj magamra, János,» mondá Kálmán nyersen, hogy érzelmeit titkolja. Az öregnek fájt ez s kivált e pillanatban. De nem szólott, halkan ment kifelé, csak az ajtóból nézve vissza, mintha azt várná, hogy ura belátva igazságtalanságát, visszahívja, s pár jó szót intéz majd hozzá. Kálmán azonban komornyikjának könnyeiből csak azt látta, hogy még ez is szánja őt. Őt! «Siess, mit mászol úgy, mint egy csiga, menj már dolgodra» kiáltott rá még nyersebben. Az öreg csendesen kiment. Kálmán most leült egy karosszékbe és mereven nézett maga elé. A bevett érzelmek egész árja zsibongott lelkében. Végtelen türelmetlenséget érzett. Pár perczig elfásultan ült egy helyen. Megrezdült. Egyszerre kristályosodni kezdtek lelkében a szokatlan benyomások folytán keletkezett eszmék, s életében először jövőjére gondolt. Látta, hogy mindazon tulajdonai, amelyek erőssé, kiválóvá tették, elpusztultak. E pillanatban gyengének érezte magát. Nem tud semmit szegény, talán még nevetséges is! Hogy fog ezentúl élni ? Megházasodik ? Eh, erre nagyon is gőgös, ő nem adta el magát eddig, ezentúl sem fogja, aztán meg ... a jövendő Belényesiek az ő gyermekei lesznek . . . nem, nem házasodhatik meg. De hát akkor mi lesz vele ? Látta jövőjét, látta az elkerülhetetlent: «Dengeleghy Stefi . . . inkább meghalok . . . igen ez az egyetlen út.» S e gondolat enyhítette a perez elviselését: «nem akarom, hogy majd kinevessenek, vagy pláne szánjanak, mint János.» «De hogyan ? Pisztoly ? szívembeszélem, esetleg nem találom el a helyet. É s egész életemre nyomorék és nevetséges leszek. Bizonyára nem. Agyamba egy golyó?» Az undortól egészteste megreszketett, «ezutálatos». Egésztestében remegve felugrott, egy párszor idegesen ment fel-alá a szobában. Egyszerre ágya mellett megállt. Éjjeli asztalára oda volt készítve az ópiumos üveg; ez altató szer nélkül nem tudott