Magyar Salon, 7. kötet (4. évfolyam, 1886-1887/2)

JÁSZAY MARI. 317 kivonata, mintegy lényege a század ■—­­nem az utolsó évtizedek — lázas gyors életének. S érezzük azt is, hogy való­ban így kell a telegramm és telephon kora művészetének nyilatkoznia: ide­gesen, titokszerűen, mélyen, tele fény­nyel s a mellett tele megmagyarázha­tatlan sötétséggel, kicsiny részletekre tépve a szenvedélyeket és érzelmeket, a­melyeknek hosszas idő alatti össze­torlódása adja meg aztán azon erős, subtilis lökéseket, a­melyek átfutják, megrázzák egész idegrendszerünket, elfacsarják szívünket, s megadják azt a csodálatos művészi élvezetet, a­mely édes mint a nektár, és hódító mint a mákony. S én mégis, én ki őszintén testestől lelkestől a század gyermekének vallom magamat, és szeretem századomnak még hibáit, még vétkeit is, meghajlok a mi tragikánk klassikus művészete előtt (tán épen azért, mert a mindent megértő és megértető modernizmus még­ ez irányt is világossá teszi előttem é s hálás vagyok neki nem csak azért, mert nem egyszer igen nagy művészi élvezetben részesített egyik másik sze­repének megteremtése által, de azért is, mert művészete tanulságos is volt reám, nézve: megmagyarázta azt a régi elmúlt fenségesen egyszerű klassikus művésze­tet, a­melynek nagyszerű vonalai úgy hatnak a mai művészre, mint a Colos­seum óriási árnya hat a modern tou­­ristára: lesújtólag és felemelőleg egy­aránt. Sejtem, megérzem Jászay egyéniségén keresztül (s épen azért, mert művészete őszinte, igaz a maga klassicitásában) az ó­kor szellemét, s egy-egy Sophoklesi verssort igaznak érzem még ma is, ha a mi Antigonénk szavalja. S ez teszi őt szerintem Európa leg­kiválóbb tragikájává. És­­ így kitűnik ismét az a régi, igen régi igazság, hogy a művészetben csak az őszinteség, az igaz érzés ragad el, s legyen bárminő iskola híve egy művész, ha őszintén önmagát adja,­­ egyénisége összhangban van művészetével, meg fogja tudni kapni, el fogja tudni ragadni közönségét, legyen az bárminő irányú, legyen az bármelyik iskola híve.

Next