Magyar Salon, 7. kötet (4. évfolyam, 1886-1887/2)
JÁSZAY MARI. 317 kivonata, mintegy lényege a század ■—nem az utolsó évtizedek — lázas gyors életének. S érezzük azt is, hogy valóban így kell a telegramm és telephon kora művészetének nyilatkoznia: idegesen, titokszerűen, mélyen, tele fénynyel s a mellett tele megmagyarázhatatlan sötétséggel, kicsiny részletekre tépve a szenvedélyeket és érzelmeket, amelyeknek hosszas idő alatti összetorlódása adja meg aztán azon erős, subtilis lökéseket, amelyek átfutják, megrázzák egész idegrendszerünket, elfacsarják szívünket, s megadják azt a csodálatos művészi élvezetet, amely édes mint a nektár, és hódító mint a mákony. S én mégis, én ki őszintén testestől lelkestől a század gyermekének vallom magamat, és szeretem századomnak még hibáit, még vétkeit is, meghajlok a mi tragikánk klassikus művészete előtt (tán épen azért, mert a mindent megértő és megértető modernizmus még ez irányt is világossá teszi előttem é s hálás vagyok neki nem csak azért, mert nem egyszer igen nagy művészi élvezetben részesített egyik másik szerepének megteremtése által, de azért is, mert művészete tanulságos is volt reám, nézve: megmagyarázta azt a régi elmúlt fenségesen egyszerű klassikus művészetet, amelynek nagyszerű vonalai úgy hatnak a mai művészre, mint a Colosseum óriási árnya hat a modern touristára: lesújtólag és felemelőleg egyaránt. Sejtem, megérzem Jászay egyéniségén keresztül (s épen azért, mert művészete őszinte, igaz a maga klassicitásában) az ókor szellemét, s egy-egy Sophoklesi verssort igaznak érzem még ma is, ha a mi Antigonénk szavalja. S ez teszi őt szerintem Európa legkiválóbb tragikájává. És így kitűnik ismét az a régi, igen régi igazság, hogy a művészetben csak az őszinteség, az igaz érzés ragad el, s legyen bárminő iskola híve egy művész, ha őszintén önmagát adja, egyénisége összhangban van művészetével, meg fogja tudni kapni, el fogja tudni ragadni közönségét, legyen az bárminő irányú, legyen az bármelyik iskola híve.