Magyar Salon, 7. kötet (4. évfolyam, 1886-1887/2)
42 EGYVELEG, mond annyira olvasott író lesz. Meg vannak neki épen azon sajátságai, amelyek egy írót nagyon olvasottá tesznek a mi intelligensebb közönségünk előtt. Legjobban mustrálhatom őt, ha röviden elmondom egyik elbeszélésének a tárgyát: Kelechényi Emit kihozzák a zárdából: anyja, a még mindig szép Mariette grófné, kinek szivét a nagyvilágias világnézetek kiszárították, belecsepegteti leánya szívébe a «Fehér lapra» a szerelem praktikus életbölcsészetét. Emi légkörében ezek megfogannak, kezdi ő is a szerelmet pusztán a férjhez menés szempontjából nézni: «minden elmúlik csak ez marad!» Egy fiatal rokona, Béla, egy követségi attaché tesz reá legelőször mélyebb benyomást, a szerelem akarata ellenére elfogja szívét, de anyja a majoresco Bajmóczi Antalt hozza a mellé. Bajmóczi, ki nem rég veszte el első nejét, beleszeret Emibe, megkéri, a leány hozzá megy szerelem nélkül. Most képzeljék el ez alatt a mese alatt Emi psychológiáját, amint a szerelemben való hitét akarja kiölni előbb anyja, hogy az után nem való indulni, nem az a szilárd alap; képzeljék el Emi tapasztalatait azokról a szerelmekről, a miket ő lát a társaság házas életében, s hogy ő eszével mint akarja a szerelmet, e «gyöngeséget » önmagában leküzdeni s végre férjhez megy egy emberhez, a ki imádja őt, míg ő ezt az érzést magára nézve «czélszerűnek tartja», a mint magát kifejezi. És most jó egy jelenet: mikor az új pár megérkezik a kastélyba, a férj végig vezeti a szobákon. ... itt ebédeltünk, mikor még szegény öreg szüleim éltek ... ez a karos szék, ebben szegény öreg anyám ült mindig... itt a bőrön ez a folt, látod ezt a keze nyoma vájta ki, az az áldott kéz, melynek talán mindent köszönhetünk... Ez a kis szoba a mama szalonja ... és mennek tovább ... ez itt az első feleségem boudoija volt. — Szegény Margit, mindenem volt. Őt csak lassan, lassan szerettem meg. Talán épen ezért felejteni soha sem fogom. Milyen jó volt . . . hogy ismert, hogy bocsájtott meg mindent nekem . . . Mennyit üldögéltünk az utolsó időben itt, mennyit nevettünk együtt.... mennyit sírtam én itt egyedül... De menjünk innen, bocsáss meg Emi, hogy ma annyit beszélek róla, de nagyon szerettem .. . Látod, az én szerelmem talán el sem múlt, tán most is csak azt a szerelmet érzem irántad, mint a melyet Margit iránt éreztem . . . Emi némán, mereven állott mellette. — Látta, tudta hogy tehát van szerelem. . . Amit elnyomtak benne, amit elnyomott, kitört lelkéből egyszerre, betörte lelkét a végtelen, mindent felölelő szerelem . . . Béla képe tolult eléje . . . disharmonikusan végig sivított valami lelkén, megrázta egész szervezetét, fejébe kavarta a vért, megfacsarta szívét.. Megtörve állott férje mellett, megbénítva, tönkre téve, e férfi mellett, aki szeretni tud !.. De mind abból amit elfojtott, most egy új érzés szülemlett meg: a szeretet. Egy pillanatra a szerelem és a szeretet birokra kelt lelkében, de csak egy pillanatra, aztán gyengének, végtelen gyengének érezve magát, odaborult férje mellé, zokogva, nem mint a szűz, ki szerelmes férjét öleli (mert hiszen a szemérem az ellenkező mozdulatot hozta volna létre), hanem mint leány, ki atyja karjai között keres vigasztalást. S így a szeretettől kért segélyt a további élet elviselhetésére. Azt hiszem, kimondhatom, hogy ez gyönyörű egy psychológiai momentum. Aki ilyet tud megragadni, azzal számolni kell. Látható, hogy nem mesemondóval, hanem psychológussal van dolgunk. Hogy mennyire azzal, csak úgy találomra idézek ugyanennek az elbeszélésnek egy lapjáról: Béla beszél a londoni társaságról Emi anyjával, vele beszélt, de azért Emire igyekezett hatni. És ez nem volt nehéz. Eminek megtetszett Béla. Ő volt az első igazi gavallér, akivel eddig, (már t. i. a mióta felnőtt leány) találkozott. Hizelgett neki, hogy a sokat látott, blasiri diplomata hozzá beszél. Eddig csak hallgatta. Eh, megpróbálkozik ő is a társalgásba vegyülni. « — Mondd Béla, — kérdé hirtelen talán túlbizalmasan, minek természetes oka az volt, hogy rejteni akarta szive dobogását, rejteni lámpalázát — és az asszonyok szépek?» «A kérdés összhangban volt lelki állapotával. Béla kíváncsian nézett rá. E kérdést első találkozásra ízléstelennek találta. Vájjon ostoba-e ez a lány vagy csak fél tőle ? Szemeibe nézett s ezekből meglátta, hogy eszes, így tehát fél tőle. Bravo, hiszen ez az első lépés a szerelem utján; ha ez a leány fél tőlem, akkor — könnyen kerül hatalmamba — gondola s ezáltal applombja megerősbödött.» Nemde finom szövése a lelki képeknek? És ilyen nyomon, ilyen folyásban halad nála az elbeszélés, csupa benső rugókat keltve, minden hullámzást vékony szálakon simítva tovább, nem erős hatásokra czélozva, hanem