Magyar Salon, 8. kötet (5. évfolyam, 1887-1888/1)
N A NEMZETI SZÍNHÁZ. Irta Paulay Ede. (Utánnyomás tilos.) A magyar színművészet és drámairodalom kezdete nálunk nem jelenti egy előzetesen fejlődött lyrai és epikai irodalom legmagasabb fokát, mint más nemzeteknél. Hirtelen, előzmények, átmenet, hagyományok nélkül támadt. Nem a költészetért és művészetért való rajongás hozta létre, hanem a felébredt nemzetiségi érzés, a magyar nyelv művelésének és ezáltal a magyar nemzetiség jogos uralmának hatalmasan fellángoló érzete. Első színészeinket, Kelemen Lászlót és társait, nem a művészi, hanem a nemzeti lelkesedés vezette a színpadra. Eredeti irodalom nélkül, csak a külföldi, főkép a szomszéd német színművek fordításain tengődve, legfölebb arra törekedtek, hogy ők is elő tudják azokat a darabokat adni úgy, mint a német színészek. Az 1790-ik évi országgyűlés követelte a magyar nyelv alkalmazását az iskolákban, a közigazgatásban; azon ellenvetéssel szemben, hogy a magyar nyelv nem elég műveit, egy magyar nyelvtudományi társulat felállítását és magyar színház létesítését szorgalmazták a hazafias karok és rendek. Mindkettő még nagyon sokáig váratott magára. Az első színészek sok viszontagságos küzdelem után szétoszlottak, de az általuk elhintett mag nem veszett ki. Az ország több helyén támadtak újabb meg újabb társulatok, melyek a városok és vármegyék pártfogását mind azzal a megokolással kérelmezték, hogy ők a nemzeti ügy szolgálatára alakultak. Budapesten is több ízben kísértett szerencsét egy-egy ilyen társulat, de hosszabbrövidebb küzködés után, főkép azért, mert soha sem volt képes előadásai szántára állandó helyet biztosítani, ismét kezébe vette a vándorbotot. A fehérvári társulat 1819-ben, leginkább Kisfaludy Károly történeti darabjaival hódított: «A tatárok Magyarországon», «Stibor vajda», «Ilka» vagy «Nándorfehérvár ostroma» stb. mindjobban érlelte a vágyat egy állandó színház után. De az akkori törekvések is hajótörést szenvedtek a hatóságok és az idegen ajkú lakosság közönyén. Magyar Salon: Vili. / mi’stiff)