Magyar Salon, 8. kötet (5. évfolyam, 1887-1888/1)
KI NEM SZERET, NEM ÉL. 647 De hátha önmagát áldozza fel, mi lesz akkor? Eszébe jutott férje, kit soha sem szeretett, kit később megutált. Hideg futott át a hátán. Ez az öreg irtóztató rom, tán még meg is csókolja, még hozzá azon a helyen, hol Miklós ajkai érintették. Mellette kell majd élnie, élete végéig. Mellette öregedni meg, mellette felejteni. De hiszen ez borzasztó, borzasztó. Nem, nem, ebből semmi sem lehet. Odament íróasztalához feltárta egyik fiókját s kivette belőle a Miklós képét. Ebben a pillanatban látnia kellett, hogy megszabadítsa ettől a kínzó eszmétől. A fénykép hátán az ő írása... «ki nem szeret, nem él.» Az ő, az ő írásával. És őt áldozza fel ? Inkább meghal... ■de hiszen még azt sem teheti, mert a ■Geysenburgi herczegnő nem engedné, hogy fia egy öngyilkos asszony leányát vegye el. Mit szólnának az ősök ? Mit a világ? De hát mit tegyen ? mit tegyen ? És csak nézte a Miklós képét... ez Irma tanuljon meg feledni. Nagyon jó, ha az asszony ezt ideje korán megtanulja.. . Aztán az arczképet régi helyére tette, gondosan rázárta a fiókot, végig feküdt a kereveten s arra az időre gondolt, midőn már megint a Miklós oldalán lesz. Néha egy-egy könnycsepp pergett végig a képén, bár most már egyetlen leányát siratta. Úgy öt óra felé járhatottaz idő, midőn az ajtón Irma lépett be. A korcsolyatérről jött. Arcza ki volt pirulva fejét kucsma, karcsú termetét prémes öltöny fedte. Fekete nagy szemei, friss tevntje, mosolygó szája gyermekies naiv lelket árultak el. — Édes mamám! hogy vagy ? kár, hogy nem jöttél ki a jégre... olyan sokan voltak... de hiszen te sírtál ? na mi bajod ... úgy mondd el. Hiszen ugye most már nékem mindent, de mindent el fogsz mondani ? — S most hirtelen ledobva felső ruháit, odaült anyja lábaihoz egy vánkosra, fejét pedig Feliczie ölébe fektette s megcsókolta kezét. — Tudom azért sírtál, mert attól félsz, hogy nemsokára elhagylak . . . tudom a herczegnő tegnap itt járt, Rudi mindent elmondott nekem. De hiszen nem veszítesz el egészen, te is boldog lesz velünk. Mert mi Rudival olyan igen nagyon boldogok vagyunk. Annyit beszéltünk jövőnkről... a geysenburgi kastélyról, ahol majd akkor már lakni fogunk. Te persze minden évben töltesz nálunk pár hónapot. Mert Rudi is nagyon szeret... azt hiszem, jobban még mint a saját édesanyját... ki ugyan olyan mint egy szent... de a mellett olyan fagyos is mint a capucinusok templomának oltárszobrai ... ő is fél tőle nem csak én. Ő már (amint láthatod) mindent elmondott nekem ... azt is, hogy valami jelentéktelen dolog, amit csak a herczegnő fújt fel olyan nagyra, akadályozza egybekelésünket... de amit te, te az én szerelmetes mamám fogsz elgördíteni ... tudom, hogy te mindig mindent az én kedvemért tettél, milyen jó, de milyen jó vagy...! — S most a Feliczte könnyei ismét elkezdettek hullani, sírt, keservesen sírt. Elgondolta, hogy még egy félóra előtt milyen terveket kovácsolt. — Milyen önző, alávaló asszony va-