Magyar Salon, 8. kötet (5. évfolyam, 1887-1888/1)
KÉT ANGOL, 651 sem fér a parányi házban s nem egyszer sem a kocsiban tálalják föl neki a sok válogatott ételt. Az idegenekről szólva, egy porosz bárócska jut eszembe. Londonban ugyanis az a szokás, hogy a társaságban a fiatal urak szolgálják ki a hölgyeket, ők hordják körül a beát, vágják föl a húst, akár csak az apródok egykoron. A bárót egy ízben a háziasszony megkérte, hogy lenne oly jó és csöngetne az inasra. — Hisz nem vagyok a komornyikja, szólt ez megütődve a szomszédjához. Ne keressünk itt víg, zajos társaságot. Az angol ritkán sodortatik ki a rendes mederből. A társalgás simán és többnyire laposan folyik, sok közhely, kevés élet van benne, a nyájasság nem túlzott, a bizalmaskodás meg fehér holló. Láttam kezet szorítani régi, jó ismerősöket s no, gondoltam magamban, ezek se nagyon örülnek a viszontlátásnak. Később hallottam, hogy el voltak ragadtatva. Mondják, egy angol érzelmei olyanok, mint a kazánba zárt gőz. Nem törnek ki nagy erővel, de lassan és folyton működnek. Ha mégis kitörnek, szétzúzzák az egész gépet. Lehet, hogy igazuk van. Azt azonban mégis tapasz- I taltam, miszerint vannak angolok, kik külsőleg megőrizték ugyan a régi hideg modort, de bensőleg már a modern kor gyermekei. Önzők, még pedig nem a legvonzóbb fajból. Mert a modern ■önzést csakis a kellemes modor, melylyel az föltálaltatik, teszi tűrhetővé. A vén utczaseprők furcsa köszöntgetései, száz éhenkórász zenéje és dala, meg a kis gyufaárus fiúk kihallgatásai által mulattatva értem el a Piccadillyatera sarkát. Megálltam, két leány öltözete vonta magára figyelmemet. Testvérek lehettek, mindkettő szőke, mint a holdvilág, mind a kettő furcsa, nevetséges, de mégis festői ruhába öltözve. Az egyik leírhatatlan ízlésű fodrai meg bodraival a Stuartok korát juttatta eszembe, másik meg a múlt század gyermekének látszott. Óh bájos bolondok, az ember nem tudja nevessenvagy bámuljon-e rajtatok. Még annak az öreg skót-ujerai dudásnak is sípjában rekedt a nóta. — Good morning, hangzott e pillanatban két oldalról s én nem tudtam, merre forduljak előbb. Megjegyzem, nem a festői leányok voltak. Két londoni barátom vetődött erre, két barátom, akiket nagy gonddal szoktam tanulmányozni. Mr. Wilfrid finom ujjai végét fél oldalt nyújtotta felém, mr. Charles teljes bensőséggel rázta meg jobbomat. — Good morning! Mint mikor egy ritka sólyomfaj kerül a kezembe , én fölemelem minden tollát, megnézem csőrét, lábait, oly buzgalommal szoktam vizsgálni két barátom lelkének apró fiókjait. Néha szinte félek, hogy kiolvassák szememből titkos gondolatjaimat. Pedig úgy szeretnék fölkiáltani: — Wilfrid, ön oly ritka példány az angolok, mint a falco tinnunculoides vagy a merops apiaster a madarak közt. Charles ön elragad engem el, ha önt látom azt hiszem, egy nagy pecsétes okmány hever előttem a Plantagenetek korából.— Milyen csúnya idő van máma, kezdé Wilfrid, de a londoni viszonyok közt inkább szépnek mondható. Igazi köd csak akkor van, mikor az ember orra végét sem látja s az utczai lámpák fönn a magasban ragyognak, mint megannyi kis világító torony. Nem szenvedhetem most Londont, de falura se tudnék menni, mert a város az én igazi hazám, elemem. London csak két hónapig élvezhető. — Ön tehát nincs egy véleményen A barátommal, ki még most is anynyira kedveli Londont, hogy az útezán nyakába szeretne borulni minden suhancznak. Wilfrid vállat vont s fütyürészni kezdett, mialatt én vizsgálódva néztem reá. Szikár, egyenes, előkelő modorú fiú, a jobb oldalon szépen két felé fésült hajjal. Az ember első tekintetre spanyolnak nézné, ha nem volna ajkai körül valami gunyoros britt vonás. Sokat utazott, de sohasem tanult meg semmi nyelvet. Külsejére meg lakására