Magyar Salon, 9. kötet (5. évfolyam, 1887-1888/2)
PÁRISI ANISMUS. 647 kívüli szellemű orosz nőnél voltam ebédre hivatalos. A dessertnél ültünk. Mintha csak e perczben az asztal felett Páris szelleme suhant volna át. A hölgyek mosolya, a virágok illata, a kitűnő borok s a pezsgő hatása, az a nyolcz-tíz különféle nemzetiségből való, de mind kiváló férfi sziporkázó ötletei, azok a gyönyörű vállak, a párolgó illatos fekete kávé, eltörülte még annak a kellemetlen norvég professornak emlékét is. Egy pillanatra elhallgatott a társalgás, amely eddig a «iparisiai D ismus»-ról folyt. Mindenki elmondta véleményét, hogy miért és mennyire szereti Párist. Persze a jelenlevő francziáknak felgyulladt a szeme, s arczukra kiült annak a büszkesége, hogy Páris az ő fővárosuk. Háziasszonyunk e perczben körülnézett, aztán kinyújtva a gyöngyöktől elborított gyönyörű nyakát, felemelve királynői homlokát, finom mosolylyal ajkai körül, így szólalt meg: «azért ne higyjék ám, hogy Páris a maguk dicsősége», nevetett a francziákhoz fordulva: «mert maguk csak francziák, míg ni párisiak vagyunk!» És nekem most egyszerre csak megint eszembe jutott az a kopasz ajkú, savószínű szemű indolens kis norvég rendkívüli egyetemi tanár, ki halmaz átolvasott könyvének hegyibe állva, megvetően lenézi a modern szellemi élet fővárosát, Párist. Mily különbség és mégis e két végzet között vagyunk mi mind, idegenek, kik Párisban laktunk, Párist elemeire bontani, s felette ítélni igyekeztünk. Hogy a norvég szűk látkörű tudós meg nem értette Párist, az természetes. Az, ki mióta gondolkozik, könyvekből igyekszik felépíteni magának az életet, az nem értheti meg a várost, hol a leghatalmasabban nyilatkozik az élet. A modernizmus forrongó fővárosát nem értheti meg az, aki csak a kéket, az elismertet ismeri el. Ámbár szeretném tudni azt is, mi történik vele, hogy ha egyszerre a valami bűvös erő által feltámasztott Athénbe cseppenne. Halálra rémülne (tudom !) az állati élet oly hatalmas emberi nyilatkozásától, mint amilyen a görög társadalmat létrehozta. Hogy vágyna el ez athleták és hatalmas bölcsek köréből, kik éltek és életet prédikáltak, haza foliánsai és penészes könyvei közé. S mily óriási hahota követné tipiskélő lépteit! Nagyon, igen nagyon távol állt ő bizony Athéntől is, és csak azt szereti benne, amit a múmiákban: a porladás szagát. Mert csak homogén elemek érthetik meg egymást. Az én skandinávom csak oly távol áll Athéntől, mint Páristól. Egy amerikai farmernek hiába nyomjuk Swinbumn-t kezébe, nem érti meg, s bolondnak fogja qualifikálni a nagy angol költőt. Hogy valaki egy művészi érzékű írót keressen, arra magának is művésznek kell lennie. Éppen így áll a fajok és nemzetek — a szellemi atmosférák iránt viseltetett rokon- vagy ellenszenvvel is. Egy kalmár embert hiába viszünk Rómába, az ott nem fog meglátni semmit, míg a frankfurti gabonapiacz el fogja ragadni, így hogy Párist egy idegen megértse, szeresse, arra annak fínomultabbnak kell lennie mint nemzetének, mert maga Páris is legelőbbre van az összes városok között szellemi, művész fínomultság, sőt még a társadalmi érintke-