Magyar Salon, 9. kötet (5. évfolyam, 1887-1888/2)
474 JUSTH ZSIGMOND. Salonja (ha lehet erre ezt a szót használnunk) organizálva van. «Emberei» osztályozva vannak. Vagy nyolczszáz ember látogatja őt rendesen, ezeket hétfőn délutánonkint fogadja. E nyolczszáz emberből vagy kétszáz minden hónap első péntekjén tartott nagy estélyére mindig, vagy kétszáz csak egyes ilyen estélyekre hivatalos. Mert az «első osztályú nagy péntekesekből» egyesek a minden hét péntekjén tartott irodalmi estélyekre is hivatalosok, vannak aztán olyanok (tán ötvenen), kik minden péntekre meg vannak híva hozzá (s e társaság a salon quintessentiája), s végül olyan boldog halandók (ezek száma alig megy a húszra), kik hétfőnként a Sully Prudhomme által praesidiált ebédekre is bejutottak. Hogy valaki ezen nyolcz terítékű ebédre meg legyen híva, annak valóban át kellett a «Cours de conversation» minden nehézségén esnie, az képesítve van arra, hogy büszkén a Comtesse Diane «honfitársának» vallhassa magát a szellem birodalmában. Mert a grófné igen szigorú biró, s a formára amint valaki valamit mondott, majd nem annyit ad, mint annak a súlyára, amit mondott. Azért nem igen tűri meg a hallgatag embert sem, mert aki hallgat, úgymond, magával ragadja a többit is, már pedig (s ebben egészen igaza van) nem ezért jöttek itt össze a nagy márvány kandalló körül. S tán ezt egy kissé túlozza is, alig érti meg a hallgató embert, így egy helye azt mondja: «A hallgatás azon ostobák mentő szála, akik nem bambák». Hogy a szellemre igen sokat tart, ezen maxime-ből is kitetszik: «A szellemnek köszönhetjük a vitatkozás utolsó szavát.»* De . . . a «Cours de conversation» elkezdődött, kísérjük figyelemmel. Háziasszonyunk ott áll a salon egyik sarkában a kandalló előtt. Fekete bársony ruhája végig hullámozza termetét, fürtöi ráborulnak homlokára. Mély szemeivel maga elé néz, merészen, öntudattal, mint csak az teheti, ki számot adhat mindarról, amit érez, amit gondol. Hófehér vállai élesen válnak el a fekete bársony ruhától, nyakán lángvörös keskeny szalag, így festette le Henne is, kinek legkiválóbb arczképe ez, a mester és a minta halála után a Louvreba jutó festmény. Visszaadta a nagy festő mindazt, ami oly kiváló e nőben. Szemei merészek, szembenéz a férfival, megérti s megbocsátja gyengeségeit. Szembe néz Istennel s nem süti le szemét előtte sem, mert hiszen «mindent tud». Szembe néz az asszonynyal, azoktól, kiknek nincs mit megbocsájtani, nem fél, amazokat pedig érti és szánja. Szembe néz a társasággal, s törvényeinek ellenébe oda dobja kis könyvét s merészen így kiált fel: «több vagyok nálatoknál, mert én nem ítélek el, hanem megértek és megértetek». Előtte többen, többnyire őszbecsavarodott férfiak, kiknek minden egyes ősz haja érdemekről beszél. Ez itt egy híres tudós, Boissossin, ez Monton (kit Merinos név alatt ismer a közönség), ott a kandalló mellett az a simára borotvált kissé fanyar kifejezésű férfi Eduard Hervé, a «Soleil» szerkesztője az első journalista,ki bejutott a «halhatatlanok közé», mellette Camille Doucet, a franczia akadémia titkára, meg Louis