Magyar Salon, 9. kötet (5. évfolyam, 1887-1888/2)
478 JUSTH ZSIGMOND: Keleties fejű, érdekes leány, kinek költeményeit nemsokára minálunk is ismerni fogják, miután két versére Hubay Jenő tett gyönyörű zenét.... Az ajtó ismét nyílik, két feltűnően érdekes fejű férfi lép be rajta. Az egyik sötét fürtös feje emlékeztet Daudet-ra, csak férfiasabb a «Sapho» írójánál. Fekete fürtéi körülárnyalják halvány olajbarna színű fejét, zöldes szürke szemei folyton változtatják kifejezésüket. Szája körül bánatos, keserű mosoly, íme: Jean Ricard, kitől már a Theatre francais is adott elő pár darabot, s aki a franczia költők között a legközelebb áll a nagy orosz írókhoz, miután az ő verseiből is a «religion de la souffrance humaine» keserűsége beszél. Két kötete: «Au borde lu résért» nagy feltűnést keltett. Vele az az első pillanatra igen-igen fiatalnak látszó ifjú ember, ki oly energikusan lép fel, s kinek szemeiből látszik ki csak az, hogy korán élt, korán szeretett, s korán hírre vergődött ember áll előttünk. Ez a «fiatal ember» Jean Berge. Az egyik legkiválóbb franczia revue igazgatója, a legújabb irodalmi iskola feje (amelynek tagjai: Francois Fabié, I. Germain Lacoin, Le Moel, Jean Paul Clarens, Fernand Fouquet, Cheneviére, Felix Frank, Lejeal, Des Guarts, Valabrégue stb. stb.) s amely nép úgy ellentétbe tette magát a naturalistákkal (Zola, Daudet, Goncourt Alexis és Henrique iskolájával), mint a Décadens-ekkel (Veslaine, Mallarmé, Huysmann, Laurent Sailliade, Anatole Bann, Giraud irányával), s amelyet sokan synthetikus, mások reactionárius iskolának neveznek. Különben Jean Berge az «Extases» költője. Délvidéki forró, csapongó véreelapadt, idegei finomultak s Páris üvegházszerű atmoszférája, «az élet édes italába» jó adag keserű «életfilozófia néven nevezett» ürmöt kevert. Az idén Grand által készített mellszobra ki volt állítva a Salonban; valaki azt mondta ez opus láttára: «c’est la statue de l’optimisme — guand même.» Pedig a mellszobor nemcsak hasonló, hanem jellemzetes is volt. Jean Berge rendkívül rajong Magyarországért, s folyóiratában, amelyet nemzetközi jellegűvé akar tenni, fel fog több magyar munkát is venni, így nemsokára Reviczky Gyula, Jean de Néty által fordított versei is itt jelennek meg. Ricard és Berge most odalépnek egy középkorú, eleven arczkifejezésű, villogó, szikrát hányó szemű emberhez, kivel nemsokára heves vitába merülnek. Persze Laurent Sailliade nem hagyhatja a Décadens-iskolát. . . . E perczben felnyílik ismét az ajtó, mindenki érdeklődéssel tekint a jövevényre. Halvány szőke hajú, kissé hajlott derekú, méla fátyolozott szemű, ritka szőke bajuszú, szakálú ember. Halkan beszél, finom árnyalatokkal hangjában, nem vitatkozik sohasem, mint az a modern kritika nagymesteréhez, Jules Lemaitre-hez illik. Villemain után Saint- Beuve, a «Causeries de lundi» írója után Taine, Taine után Lemaitre. Az élő legkiválóbb kritikussá nagy tudománya, jó szíve, rendkívüli tapintata és ragyogó tolla teszik. Még itt is, e körben, hol mindenki «valaki», érdeklődés veszi körül, még itt is ünnepükt, még itt is a főoltárra jutott. Mert minden párisi salonnak van néhány bálványa, s nem egyszer e bálványok megadják az ünnepeltetés árát. A folytonos tömjénfüsttől elvesztik