Magyar Salon, 10. kötet (6. évfolyam, 1888-1889/1)
SARAH BERNHARDTNÁL. 181 hogy édes anyját néha karddal védelmezze meg, s a ki nem riad vissza — horribile dictu — nejét hozomány nélkül venni el. Meglehet, hogy tán ezért kissé Don Quijote-szerűnek tűnhetett fel egyesek előtt, de hát egy franczia közmondás azt tartja, hogy a jó Istennek s azonkívül még mindenkinek eleget tenni nem lehet. Maurice karcsú, magas fiatal ember, alig huszonhárom éves és már férj, s egyike a legutazottabb francziáknak. Bejárta többször a világot, ma már azonban megnyugodott: reátalált feleségére. A bolygó hollandi elvette Sentát. Házassága regényszerű volt, s több heteken át foglalkoztatta az európai sajtót. Neje, mint Jablonowska herczegné, egyikéből a leghatalmasabb lengyel családoknak származik, nagyanyja révén rokonságban áll a Bonaparte-okkal, a legszebb asszonyok egyike Párisban, telivér s a mellett a legmagasabb fokon művészies, szürke, mélyen fekvő szemeiből szellem és distinctió beszél. Művelt, beszéli majdnem az összes európai nyelveket, jeles festőnő. Szóval érthető, hogy herczegek kezét utasította vissza, s érthető az is, hogy ma madame Maurice Bernhardt van a névjegyére nyomtatva. Midőn e házasság létrejött, sokan azt mondták, hogy ez egy «párisi házasság». Igen, úgy mint ahogy Sarah Bernhardt parisienne. Azt a légkört concentrálva jelzi, amelyet Francillon képvisel a színpadon. — C’est un mariage significatif, — mondta valaki már pregnánsabban. Sokat beszéltek róluk, míg jegyben jártak, hallgatnak, mióta házasok, s így úgy látszik, hogy mégsem volt «párisi» a házasság. Sarah Bernhardt imádja gyermekeit. Olyan nagy ő mint anya, mint amilyen mint színésznő. A szeretetben sem múlta még őt senki sem fölül. * Asztalhoz! A társaság a műteremből a homályos kis salonon át az ebédlőbe indul. Az aranyalapú falak, amelyekre Duel, Clairin és Louise Abbema festettek freskókat. A terem közepén miszletve-val befuttatott vert vas csillár. A plafond Clairin remeke. Az asztalt mindennap tizenkét személyre terítik. Fenn az asztalfőn ül Sarah egy góthikus trónon. Egyik oldaellenző. Ez őrzi a dívát, hogy hideg szellő ne érje, ezen keresztül beszél a még villásreggeli alatt is folyton érkező látogatókkal. Mert bizony a szegény «istennőt» a halandók igen gyakran még enni sem hagyják. Emlékszem, hogy egyszer a színdarabjának kefe-lenyomatát délelőtt nem nézhette át, s villásreggeli alatt javította. Egyik kezében az ívek, másikban egy írón . . . s miután a természet csak két kézzel teremtette a halandókat (még a földi istennőket is!) mi Harancourt-ral etettük. Ehhez nem kell kommentár. Valóban itt az idő pénz. Villásreggeli alatt különben szinte szikrát hány Sarah szelleme. Mindenről beszél, mindenről tud, s mindent páratlan formában ad elő. Ilyenkor csak úgy mint a színpadon azt érzik, hogy valóban ő fejezi ki ki-