Magyar Salon, 10. kötet (6. évfolyam, 1888-1889/1)

2 FALK MIKSA, neve bele volt szőve. És most Trefort Ágoston is elment. Ő legrégibb és legkedvesebb barátaim egyike volt, és ha még szükség lett volna valamire, hogy emléke kitörülhetlenül be legyen vésve szívembe, ez teljesítve lett ama gyöngéd figyelem által, mely arra bírta, hogy utolsó utazása alkalmával — de nem, azon isdil utazás csak az utolsó előtti volt, az utolsóra ő augusztus 20-ikán indult — Gmundenben megálljon és ott egy pár órát velem töltsön. Vagy talán sejtette, hogy ezek együttlétünk utolsó órái ?! Az ötvenes évek második felében Eötvös által ismerkedtem meg Treforttal. A napot nem tudnám szabatosan megjelölni, hanem első beszélgetésünk részleteiből, melynek vázlatát jegyzeteim közt megtaláltam, az tűnik ki, hogy amaz első találkozásnak kevés idővel azon petitio után kellett történnie, melyet 1857-ben a magyar előkelőségeknek hosszú sora rang- és felekezeti különbség nélkül aláirt, hogy az Scitovszky prímás által Ő Felségének átnyújtassék és melynek tragikomikai sorsát Széchényiről írt könyvemben elbeszéltem. Eötvös nagyon le volt verve ezen oly ügyesen megindított politikai hadjárat furcsa kimenetele fölött: «Mi legyen most?» kérdés «Ha az ezen petitióban foglalt nagyon szerény kívánatokat békés úton nem akarják teljesíteni, akkor a nemzet más úton egészen más követelmények valósítását fogja megkísérelni, és egy második forradalmat ily rövid idő alatt Magyarország meg nem bír, — vagy pedig embereink lassanként hozzá fognak szokni az abszolutizmushoz, főleg ha annak ideje marad arra, hogy még egy pár esztendeig az anyagi érdekek gondos ápolása mellett, a politikai kiéheztetést folytathassa, és én valóban nem tudom, várjon a két fordulat közül, melyik a rosszabb? Azt mondják ugyan : «Le ventre est le plus grand revolutionnaire», hanem ügyes elbánás mellett bizonyos körülmények közt a gyomor nagy reactionárius is lehet.» Én rámutattam az európai helyzetre, melynél fogva valami külbonyodalmat nem lehetett épen kizártnak tekinteni. — «Az ilyen kívülről jövő lökésekkel — válaszolt Eötvös — úgy vagyunk mint a sziklarepesztésekkel, a melyeknél mathematikai szabatossággal soha előre meg nem határozható az a vonal a meddig a pusztítás terjedni fog, és így nálunk sem volna senki képes előre megmondani, vájjon ilyen külbonyodalom csak az abszolutisztikus rendszert fogná-e légbe röpíteni, és nem-e egyszersmind magát a monarchiát, Magyarországot is beleértve.» — Eötvös mindezeket a maga szokott, nyugodt, majdnem elégikus hangján mondta. Trefort ezen egész párbeszéd alatt a szobában fel és alá szaladt. Szót sem szólott, hanem a mi beszédeinket heves gesztikulácziókkal és élénk arczmozdulatokkal kísérte. Végre megállóit: «Sohse bántsátok — mondá a maga rövid, éles modorával ; — azért mégis mi mind a hárman valamikor még miniszterek leszünk.» Ez a furcsa közbeszólás még Eötvöst is mosolyra késztette. «Trefort sógorom» — mondá— «javíthatatlan szangvinikus, mivel még nem vagyunk becsukva, — ami különben még megtörténhetik — ő már is a miniszteri székeken lát bennünket.» Évek múlva azután sokat nevettünk, valahányszor Trefortot ezen első találkozásunkra emlékeztettem , mert a két sógorra nézve Trefort jóslata teljesedett, reám nézve pedig az Eötvösé. Ama kettő miniszter lett, engem pedig becsuktak.