Magyar Salon, 10. kötet (6. évfolyam, 1888-1889/1)
ragadott a való világából . . . magával vitt, megérzett álmainak honába! * Albumából játszott, a Prätorius által 1609-ben írt dallam változatait. Azt a kiváló, mély hangulatú művét, amelynek szűk keretébe beleszorította a saját lelkén keresztül oly csodálatosan visszavert megváltás történetét. Lassan, tisztán, naivan hangzik az eredeti dorál, tisztán mint a kristály, áttetszően, áhitatosan. Majd alig hallható akkordok csendülnek, a dallam egyszerűsége még nő s vele subtilitása is. Az angyal híradása hangzik félhangon, lágyan. Most egy naivan, bár szintén akkordok által vitt melódiába megy át. Szent áhítattal játszik a művész, lekonyult fejjel hallja a hallgató. Az elmúlt, rég elmúlt idők Madonnájának hófehér árnya rebben át lelkünkön, patyolat köntösével végig simítva lágyan, anyailag a lelkünk sebeit. Annak az anyának imáját halljuk, a ki szűz maradt, mi a modern idők beteg gyermekei, kiknek ma már ideálja sem tiszta. . . . Csak hallgatunk, lekonyult fejjel, önmagunkba mélyedve, komoran. . . . Most meg üvegszerűvé válik a dal, zendül az «égi hadak» kara, s íme hogy ez is elhal, hálaima emelkedik az ég felé; előbb szélesen, nagy vonásokban, magasztosan, méltóan ahhoz, akihez a dal szól, majd elfinomulva, s végül a széles nagy arányokban tartott melódia lágy, zengzetes dallá olvad fel. . . . Csengnek a harangok, feltűnik a csillag, megint a Mária motívuma hallik, mélyebb, egyszerűbb még, mint azelőtt ■— imádkozzunk! király és pásztor leborulva egymás mellett, naivan tele hittel, reménynyel, szeretettel. A szűzanyának mosolya boldogságot, az Isten gyermeke örök életet ígér. Majd hatalmas, kemény canon következik, a szigorú katholikus dogma, a kérlelhetetlen erény dogmája, nyersen, durván, hatalmasan tanít meg arra, amit oly nehezen tanul meg az ember, s ami oly kevéssé emberi e tanban. E tanítás után a passio-ra térünk, a zenész kifejezése mind keserűbb lesz, műve mind subjectívebb. Hiszen minden művész végig járta a Golgothát, s így lelke mélyében vannak rések ez érzések számára is fentartva. Jajgat a dal, fájdalmas szaggatott akkordok jelzik azt, hogy az előbb hirdetett tanítás megfordítottja az élet. Nem hogy ellenségeinket keresnénk, hanem aki jót tesz velünk, feláldozza magát értünk, annak sebeit öntözzük be eczettel, azt feszítjük keresztre! Mind sötétebb lesz a dal, komor, túláradó, meg-megszakított, kiáltásszerű akkordok, majd a haotikus fájdalom alakot ölt, elégiaszerű dal formáját kapja, amelyet erős, bár tompa, rövid akkordok kísérnek. Most a forma ismét elfolyik, ideges jajgatásszerű felkiáltások, nyugtalanul csapkod a dallam, végül egy kiáltás: «Eli, éli lama sabathani!» Mélységesen, szívrendítően komor akkordok, az angyalok alig hallható karától kisérve. Consumatum est! És a zongora lelket kap s szárnyain emel minket, a való világ elmosódik körültünk, a két gyertya lángja mystikus fénynyel hinti be a művészetét így teremtve, átszenvedő művész fejét. És most futamok, folyton emelkedő futamok következnek, emelkedünk föl, föl, fölül az űrön, a végtelenen, oda.