Magyar Salon, 10. kötet (6. évfolyam, 1888-1889/1)
A JÖVŐ NEMZEDÉKEKÉRT. 85 doktor, igyon hát ön is az egészségemre, az ön pohara tán még hatékonyabb lesz! A tanár megsimítva ragyogó fakószínű göndör fürtjeit, félig felemelkedett székén s azzal a megnyugtató mosolyával, amelyet a halálos betegeknek tartogatott, koczczintott velük. Már most ő is beszélni kezdett, egy pár városi pletyka jutott eszébe . . . azokról a családokról emlékezett meg, ahol háziorvos. És így a természettudós abbahagyta a halál előhirnökeinek, a betegségeknek taglalását s az élet másik «két motívumát» a szerelmet vette elő ... ez a sportsman evvel a ballettánczosnővel szökött meg, amaz az udvari hölgy ennyiszer volt látható abban a templomban, hol az a csodaszép franczia jezsuita prédikálta a májusi ájtatosságot. És . . . a hangulat átragadt a dsidásra is . . . szeme mind jobban villogott, s míg a tanár beszélt, folyton szomszédnéját nézte, de úgy, hogy elérkezett az a pillanat is, midőn az összehúzta a nyakát fedő csipkéket. De hát a szemérem meg a félelem nem azonosak. A csipkegallért összehúzta a grófné, de azért szembe nézett a katonával s egy percznyi hallgatás után megszólalt: — A szerelem ! ... mivé válik a szerelem a mi köreinkben ? Azáltal, hogy összetartó kapcsa a nagy világnak, kicsinynyé, kicsinyessé válik, mint maga a nagy világ. Ugyan milyen áldozatra volna képes minálunk egy szerelmes ember ... ugyan milyenre ? A főhadnagy azt hitte, Ilona reá czéloz, büszkén felfújta úgy is kifeszített mellét, bajuszát ismét megsimította, szeme felvillant, száját elhúzta, egy pohár tokajit még lehajtott, s végre így kiáltott fel: «Mindenre . .. mindenre!» És a grófné most mereven nézett a szemei közé, majd elnevette magát: «Ugyan vegye fel a zsebkendőmet és ne esküdözzék, katona szív hamar belefárad még ebbe is, nagyon megszokta...» A dsidás lehajolt, felvette a zsebkendőt, s midőn átadta a grófnénak, hevesen megszorította a kezét. Ilona gúnyosan mosolygott reá. A teát a szomszédos kis salonban szolgálták fel. Míg a grófné és a dsidás a kandalló előtt beszélgettek, a tanárorvos pár új lármás keringőt játszott a zongorán. Sok évi «orvosi» praxisa megtanította arra is, hogy vannak perezek, midőn jó valamiféle lármát csapni, hogy így az ember vak és süket legyen. A dsidás ölében egy fénykép-album, amelynek lapjait gépiesen forgatta. «Igen, igen szeretem», susogta halkan rezgő mély hangon, tág orrlyukakkal, «mondtam már százszor, ezerszer, miért kinéz ? Mit akar velem ? Lássa a perezek visszatérhetetlenül eliramlanak...» — Még majd az a perez is ugye, a melyért ostromol? — Örökkévalóságot kértem, nem egy perczet. — Állat. — Nem, ember. Egy perezre elhallgattak. Ilona hoszszan nézett reá. Megnézte tetőtől talpig, majd kitárta óriási legyezőjét, s egy ásítást nyomott el vele. «Ma álmos vagyok arra, hogy magával «értekezzem», tudja édes Altenstein, elfáradtam, a sok virrasztás, éjszakáim drágák!... Jöjjön egyszer délelőtt, akkor, tán majd . . . nem leszek olyan végtelenül unalmas . . . tán holnap? Lehet?» — Hányszor mondta ezt már!