Magyar Salon, 10. kötet (6. évfolyam, 1888-1889/1)

90 JUSTH ZSIGMOND nyal, kinek púpját arany borítja, s így majd persze akad vevője. És az a szegény fiú, kinek milliói nem adhatnak egyetlen egy nyugodalmas perczet, mert mindig ott fog lebegni a feje fölött a Damokles kardja , a gyógyíthatatlan baj irtóztató rohama. Erre fog gondolni mindig. Az első szerelem virág helyett tüskét fakaszt neki. Gondolhat-e e bajjal házasságra ? Hogy így tovább adja e bajt, hogy ez ivadékról ivadékra menjen át, s ránehezedjék századokon és századokon keresztül a családra, az ő nemzetségére! És szereti, szereti végtelenül nyomorék gyermekeit. Tán épen azért, mert tehetetlenek, boldogtalanok, életképtelenek. Szereti, mint a madár tollatlan, meztelen, gyenge gyámoltalan fiait, amelyekért mindent önmagának kell tennie. Aztán meg nemcsak az ő, de szerelmes férjének gyermekei is. És mások reménységgel néznek gyermekeik jövője elé. — Most elkezdett sírni, sírt-sírt — sírása mind erősebb lett, majd fájdalmába tompa düh vegyült, egész teste megrezdült, a sírás hangjába fütyüléshez hasonló hörgés vegyült, ziháló melle mintha fel akart volna szakadni, szemei üveges kifejezést öltöttek. Majd felemelkedett, egy perczig mereven nézett maga elé, megnyúlt derékkal állt ott, egy fejjel magasabbnak nézve ki, mint rendesen. Most, az eddig folyton változó arczkifejezése, merev határozott álarczot nyert. Egyszerre, mintha csak megnyugodott volna. Halálsápadtan, de most már szilárd léptekkel odament az íróasztalhoz, határozott mozdulattal elővett két levélpapirost s merev karral, de lázas gyorsasággal írni kezdett. Első levelét férjének írta: «Ne ítélj el. Nem bírom tovább. Látod, barátom, szeretlek csak úgy mint az első napon. Szerelmed boldoggá tehetett volna. Szerelmünk tönkretett. Tudom, te csak úgy szenvedsz mint én magam, látva szegény szerencsétlen gyermekeink nyomorát. Ezen segítenem kellett. Kitérek utadból. Ha gyászéved letelt, keress új feleséget, olyat, kivel életerős családot alapíthatsz. Én nem voltam arra való. Érted, magamért, gyermekeinkért s a jövendő Kálnayakért követtem el e végzetes lépést. A hiba sem bennem, sem benned, hanem mindkettőnkben együttesen volt. Bocsáss meg nékem, érts meg és tiszteld, szeresd emlékemet. Ilona.» A levelet újra átolvasta. A most már márványszerü arczán egy vonás sem mozdult meg, egy köny nem csillámlott szemén. A levelet lepecsételte, a nagy fekete pecsétet megcsókolta és más levél írásához fogott, egy öreg háziorvosukhoz, Lányi Péterhez, intézve. «Édes, édes öreg barátom! Amidőn e sorok czíméhez jutnak, nem leszek többé az élők soraiban. Ön lesz tán az egyetlen, ki meg fogja érteni, hogy miért kellett halnom. Bárcsak hallgattam volna akkori tanácsára. Ma tán minden másképen állana. Csak egyre kérem, úgye teljesíteni fogja utolsó kívánságomat? Magyarázza meg férjemnek, hogy vannak esetek, midőn egy anyának nemcsak joga, hanem kötelessége is megtenni azt, amit én tettem. A világ, tudom, el fog ítélni. Tudom azt, hogy az okosabbja modern Báthory Erzsébetnek fog tartani, a többség pe-