Magyar Salon, 10. kötet (6. évfolyam, 1888-1889/1)
92 JUSTH ZSIGMOND. És most az anya merev kifejezésű szemeiben mintha öröm csillámlott volna fel, majd lethargiájából hirtelen felocsúdva, keservesen elkezdett zokogni, leánya fejét karjába zárta, s ott most egymásra borulva, sírtak soká ... soká . . . VI. — Végezzünk, — szólalt meg végre Ilona. — Légy erős, leányom, hidd el, nem veszítesz az élettel semmit. — Tudom, — rebegő a púpos leány, s halkan lekonyítá fejét. — Még egyszer csókolj meg, úgy, úgy, erősebben, és most — jere. Felkeltek. Ilona a kandalló-párkányon lévő pisztolyt zsebébe rette. Anna észrevette, kérdő mozdulatot tett. — Ezzel, — susogá. ■— Ezzel, hozzánk méltóan. És az anya és leánya felemelték homlokukat, tán azon őseik jutottak eszékbe, kik vérpadon vagy a harcz mezején vesztek el. Egy Kálnay leányt ha le is győz az élet, azért fejét meg nem hajtja, bánatját elrejti és mosolylyal ajkán enyészik el. — És . . . hol ? — folytatá Anna. Ilona egy perczig habozott. «A czimerteremben ... ott nem hallhatja senki a pisztoly dördülését, a közbülső tiz lakatlan terem felfogja a hangot.. . aztán meg az ablakokat is kitárjuk . . . így a dördülést csak az erdő fái hallják.» — Menjünk. Elöl az anya ment, magasra emelt karos gyertyatartójával, fekete uszályos ruhájával olyan volt mint egy eliramló árny. Utána a púpos leány aprózva lépteti, halványan, elszántan halálra készen. Előbb a gyermekszobába mentek. Most a karos gyertyatartót Anna vette át. Ilona pedig vigyázva kiemelte a kis Pált az ágyról, megcsókolta izzó homlokát, és letakarta egy könnyű fehér terítővel. A kisfiú mélyen aludt. Most Anna ment elől. Egymásután áthaladtak a baloldali szárny nagy termein. Az óriási íves ablakokon keresztül jött a holdvilág, bevilágítva mind e holt pompát. Már három nemzedék óta lakatlanok e termek. Végre a táncterembe értek. Itt fogadták őseik egyszer Mária Teréziát. Az óriási csarnok tükörlapjai most százszorosan verték vissza őket. Úgy néztek ki már is, mint egy az örökkévalóság felé tartó menet, mintegy az önön maguk árnyai, gyászkisérete! Amint a tánczterem közepébe értek, egyszerre csak Ilona hangosan, recsegően, rémítően nevetni kezdett, de nevetett úgy, hogy minden tagja megrezdült belé s majd hogy el nem ejtette alvó gyermekét. Anna e perczben meg