Magyar Salon, 10. kötet (6. évfolyam, 1888-1889/1)

92 JUSTH ZSIGMOND. És most az anya merev kifejezésű szemeiben mintha öröm csillámlott volna fel, majd lethargiájából hirtelen felocsúdva, keservesen elkezdett zo­kogni, leánya fejét karjába zárta, s ott most egymásra borulva, sírtak soká ... soká . . . VI. — Végezzünk, — szólalt meg végre Ilona. — Légy erős, leányom, hidd el, nem veszítesz az élettel semmit. — Tudom, — rebegő a púpos leány, s halkan lekonyítá fejét. — Még egyszer csókolj meg, úgy, úgy, erősebben, és most — jere. Felkeltek. Ilona a kandalló-párká­nyon lévő pisztolyt zsebébe rette. Anna észrevette, kérdő mozdulatot tett. — Ezzel, — susogá. ■—­ Ezzel, hozzánk méltóan. És az anya és leánya felemelték homlokukat, tán azon őseik jutottak eszékbe, kik vérpadon vagy a harcz mezején vesztek el. Egy Kálnay leányt ha le is győz az élet, azért fejét meg nem hajtja, bánatját elrejti és mosoly­­lyal ajkán enyészik el. — És . . . hol ? — folytatá Anna. Ilona egy perczig habozott. «A czi­merteremben ... ott nem hallhatja senki a pisztoly dördülését, a közbülső tiz lakatlan terem felfogja a hangot.. . aztán meg az ablakokat is kitárjuk . . . így­ a dördülést csak az erdő fái hallják.» — Menjünk. Elöl az anya ment, magasra emelt karos gyertyatartójával, fekete uszályos ruhájával olyan volt mint egy el­­iramló árny. Utána a púpos leány aprózva lép­teti, halványan, elszántan halálra készen. Előbb a gyermekszobába mentek. Most a karos gyertyatartót Anna vette át. Ilona pedig vigyázva kiemelte a kis Pált az ágyról, megcsókolta izzó homlokát, és letakarta egy könnyű fehér terítővel. A kis­fiú mélyen aludt. Most Anna ment elől. Egymásután áthaladtak a baloldali szárny nagy termein. Az óriási íves ablakokon keresztül jött a holdvilág, bevilágítva mind e holt pompát. Már három nemzedék óta lakatlanok e termek. Végre a tánc­terembe értek. Itt fo­gadták őseik egyszer Mária Teréziát. Az óriási csarnok tükörlapjai most százszorosan verték vissza őket. Úgy néztek ki már is, mint egy az örökké­valóság felé tartó menet, mintegy az önön maguk árnyai, gyászkisérete! A­mint a tánczterem közepébe értek, egyszerre csak Ilona hangosan, recse­­gően, rémítően nevetni kezdett, de ne­vetett úgy, hogy minden tagja meg­­rezdült belé s majd hogy el nem ejtette alvó gyermekét. Anna e perczben meg­

Next