Magyar Salon, 10. kötet (6. évfolyam, 1888-1889/1)

94 JUSTH ZSIGMOND: A hideg eső odasimult az Anna homlokához. — Istenem, istenem, csak egyszerre lehetne mindnyájunkat, — jajgatott az anya, és ereje ismét el akarta hagyni. — Majd én, anyám, — szólalt meg a púpos leány és odanyúlt a kakashoz, a lövés eldördült. Roncsok — jaj nélküli vég. A dördü­­lést sokszor visszaverték a terem ívei. Ilona egy pillanatig kővé dermedve állt ott egy helyen — gyilkos — gyil­kos. Majd egyszerre egész erejével (most, hogy már lehetetlen volt élet­ben maradnia, hiszen ölt) visszatért lel­kébe az élet iránti akarat. Élni­­— élni szeretett volna. Egy pil­lanat alatt elálmodta az örökkétartó le­­hetlen boldogságot. Élni férje oldalán, ki szereti, nagyon, örökre. És ő bolond eltaszítja magától a viszontszerelem drága kincsét! Dermedten nézett maga elé, sápad­tan. Minden vér a szívébe tolult, hogy egy pillanat elteltével aztán annál na­gyobb erővel törjön a fejébe, kiszorítva abból gondolatot, érzést, mindent — a sarokban nyöszörgés, fel-feltörő siker. Pál, ki a dördülésre felriadt, ott fek­szik habos szájjal hörögve, az ijedtség következtében a roham ismét erőt vett rajta. Az a roham, a melynek irtóztató vo­­naglásai, görcsei annyi éjszakáját tönkre tette; az a roham, a mely ébren csak úgy mint álmaiban szemei előtt lebe­gett. Az a roham, a mely férje ölelését kínzó gyötrelemmé, a mely hitvesi ágyát férges, rothadt sírgödörré változ­tatta át. — Ah! — se perczben nem érzett önvádat, nem szánalmat, nem szerete­­tet, semmit, csak düht, vak düht. Hallucinálni kezdett. Nem, nem, nem, ezt nem nézi végig még egyszer. Nem akar ezel a látványnyal elválni az élettől — nem! És rálőtt, lőtt még egyszer, három­szor. Vér, vér, vér minden oldalról. Most, mintha csak az ősök mind megmozdultak volna, mintha mind e felé tartana, őt üldözné, óriási velőtrázó sivitást hallott, a­mely betöltötte az egész termet, majd az is elhangzik, s most a némaságban csak az ősök léptei, mozgó kimért irtóztató léptei hallat­szanak. Mind felé, mind, mind. — Segítség! — de hangja elhang­zott. Ijedten, tépett ruhával a Pál tete­méről lekapott s vértől ellepett fehér gyolcsot magasra emelve rohant ki in­nen, át a szomszédos tánczterembe. Ott szemben, ott a hold fényénél tisztán látszik egy női alak sötét ruhá­ban, emelt, vértől csepegő fehér térítő­vel feje fölött, rohan felé — most, most eléri, s ráteríti a véres szemfedőt.

Next