Magyar Salon, 10. kötet (6. évfolyam, 1888-1889/1)
94 JUSTH ZSIGMOND: A hideg eső odasimult az Anna homlokához. — Istenem, istenem, csak egyszerre lehetne mindnyájunkat, — jajgatott az anya, és ereje ismét el akarta hagyni. — Majd én, anyám, — szólalt meg a púpos leány és odanyúlt a kakashoz, a lövés eldördült. Roncsok — jaj nélküli vég. A dördülést sokszor visszaverték a terem ívei. Ilona egy pillanatig kővé dermedve állt ott egy helyen — gyilkos — gyilkos. Majd egyszerre egész erejével (most, hogy már lehetetlen volt életben maradnia, hiszen ölt) visszatért lelkébe az élet iránti akarat. Élni— élni szeretett volna. Egy pillanat alatt elálmodta az örökkétartó lehetlen boldogságot. Élni férje oldalán, ki szereti, nagyon, örökre. És ő bolond eltaszítja magától a viszontszerelem drága kincsét! Dermedten nézett maga elé, sápadtan. Minden vér a szívébe tolult, hogy egy pillanat elteltével aztán annál nagyobb erővel törjön a fejébe, kiszorítva abból gondolatot, érzést, mindent — a sarokban nyöszörgés, fel-feltörő siker. Pál, ki a dördülésre felriadt, ott fekszik habos szájjal hörögve, az ijedtség következtében a roham ismét erőt vett rajta. Az a roham, a melynek irtóztató vonaglásai, görcsei annyi éjszakáját tönkre tette; az a roham, a mely ébren csak úgy mint álmaiban szemei előtt lebegett. Az a roham, a mely férje ölelését kínzó gyötrelemmé, a mely hitvesi ágyát férges, rothadt sírgödörré változtatta át. — Ah! — se perczben nem érzett önvádat, nem szánalmat, nem szeretetet, semmit, csak düht, vak düht. Hallucinálni kezdett. Nem, nem, nem, ezt nem nézi végig még egyszer. Nem akar ezel a látványnyal elválni az élettől — nem! És rálőtt, lőtt még egyszer, háromszor. Vér, vér, vér minden oldalról. Most, mintha csak az ősök mind megmozdultak volna, mintha mind e felé tartana, őt üldözné, óriási velőtrázó sivitást hallott, amely betöltötte az egész termet, majd az is elhangzik, s most a némaságban csak az ősök léptei, mozgó kimért irtóztató léptei hallatszanak. Mind felé, mind, mind. — Segítség! — de hangja elhangzott. Ijedten, tépett ruhával a Pál teteméről lekapott s vértől ellepett fehér gyolcsot magasra emelve rohant ki innen, át a szomszédos tánczterembe. Ott szemben, ott a hold fényénél tisztán látszik egy női alak sötét ruhában, emelt, vértől csepegő fehér térítővel feje fölött, rohan felé — most, most eléri, s ráteríti a véres szemfedőt.