Magyar Szalon, 15. kötet (8. évfolyam, 1890-1891/2)
492 JUSTH ZSIGMOND S tudom nem szépítné meg arczulatját Sohasem e fakó vidék. Oh hát nem jobb-e inni Lethe habját, Mint könyek keserű vizét ? . . . Feltárul immár födeled, koporsó ; Hallom, mint hull a föld reád ; S a szél áthozza idegen sírokról Hozzám a rózsák illatát.» * Sokan (ezzel mentve közönyüket) azt mondták róla, nem magyar költő. Nem-e ? De hát melyik az a magyar költő ? Én azt hiszem, nemcsak a dolgok szelleme,hanem az alkotó író temperamentuma, meg az hogy erre hogy hatott a külső atmoszféra, mit magába szívott, teszik ki az illető faját. Aztán meg egy ilyen összetett államban, mint amilyen Magyarország, nem csak egy Arany és Jókai (habár fajilag ők a legtisztábbak) a nemzeti génnek. Én Madáchot, Eötvöst csak úgy magyarnak mondom, mint az előbb említetteket, csakúgy, mint Bródy Sándort és Kiss Józsefet. A kaliforniai Bret-Harte éppen annyira amerikai, mint a par excellence yankee Howells. Madách, Eötvös és Reviczky a régi tót-német, arisztokratikus világ szellemét adják vissza, amelynek szőrszálhasogató szelleme, töprengő skrupulozitása az oroszhoz húz, míg a tudományát, szellemi őseit a német talajtól kapja. A Kiss József zsidó balladái, a Bródy Sándor lipót- terézvárosi szőke asszonyai csak úgy a magyar föld termékei, mint a Baksay tőrülmetszett szeder-indái. Az bizonyos, hogy nagyon kívánatos lenne, ha magyar népünk szelleme jutna fel a parnassusra, de hát azért csak el kell fogadnunk azt, hogy Budapest a fővárosunk, és hogy a tótok világa, meg a Bánát is léteznek. Gozsdu és Peteley keleties mámoros históriái magyarok, mint a Sipulusz, józsefvárosi népszínház vndító szelleme, magyarok, mint az Ambrus Zoltán párisi mezbe öltöztetett fényes tárczái, mint Keszler József fin de siécle és a mellett erősen zsidó szű s szellemű brilliáns kritikái, mint Bartók férfias rézhúros lantja. Hisz gazdag erünk, forrásunk nekünk az istenáldta nép, csakhogy az innen, egyenesen innen fakadó termékek ritkák, és csak elvétve tűnik fel olyan csillagunk, amely tőle kölcsönözi fényét: Baksay, Czóbel Minka,Szabolcska Mihály; ez az utóbbi évek egész alföldi aratása. Magyarok azért a többiek is mind, mindet magyar nap nevelte, magyar föld szülte, táplálta (már tudni illik ha táplálta), csakhogy ez a magyarság egyik-másikon furcsa formában ütött ki, így például Reviczky alig hiszem, hogy olyan igen nagyon sötéten látja vala a világot, ha franczia vagy angolnak születik. Aligha emeli fel akkor két karját s aligha kiáltja oda a néma s közönyös természetüeknek «A kenyér»czímű amathémáját, amely olyan igen híressé vált volna, ha angol vagy franczia nyelven írják! Nem igen hiszem hogy más zónák alatt megírja a «Meteor»-t, vagy odakiáltja nekik merészen azon sorait, amelyeket egészen csak úgy, mint a többi verseit, senki sem olvasott el: «Küzdjek közönynyel, félreértve, (van-e magány irtóztatóbb ?) És könyet ontsak a szemétre, Mint Jehova szolgája: Jób, Az élet gyors hullámverését Epedre hallom, mint a rab ; S az életszomj, a lelki éhség Mint Tantaluszi úgy marjanak?» Hiába, ha Reviczky nem is vérbeli magyar költő, nem is teremt a fajával, mint Arany, mindenesetre eldicsekedhetett volna (már t. i. ha az szokása lett volna), hogy a magyar szellemű ájer «éltető» levegőjének köszönhetjük legszebb dalait: «Az újságok megdicsérnek, Lesz koszorú, pompa, gyászdal, Dikcziózva kikisérnek ... Magyar költő esitt a váddal! Szépen fognak eltemetni.» Lám, a humorból még vigasztalást is tudott meríteni.