Magyar Szalon, 15. kötet (8. évfolyam, 1890-1891/2)

494 JUSTH ZSIGMOND Tudom azóta (hisz két éve, hogy eltemettük) a világ nagyot változott. Tudom most már egészen más­képen áll a dolog. Most már nem várjuk be, hogy a költő kiadja párá­ját, elismeréssel fordulunk hozzá még életében is, juttatunk neki babért is, no meg (igen, még ezt is) néha ki is bírjuk tartani. A könyvkiadók ez­után nem adják el a legszebb könyve­ket a sajtosnak kiloszámra, hanem halomra gyűjtve várják «szellemi haj­nalunk első sugarát.» Vannak okaink hinni, hogy e várva várt nap még egyszer fel is jő. Hiszen, kérem, van már egy színésznőnk, ki villát akar építeni abból a pénzből, a­melyet egy tragédiának sikerével csinált, van egy napilapunk, a­mely már tíz, mind tíz forintot ad egy költemény hono­ráriumaként, vagy egy költőnk, kinek van egy könyve, mely már több (gon­dolom pláne három!) kiadást ért meg, sőt van két olyan «nemzeti halottunk» is, kinek csak tavaly a közönség két pompás, igazán művészi kivitelű sírkövet emelt. — És nyugodjanak meg uraim és hölgyeim e halot­tak egyike, a mi költőnk: Reviczky Gyula! Hegyek Oh, csöndes erdők hús magánya, Meg tudsz-e még gyógyítani ? Te szűzi táj, te tiszta légkör, Élet­ adó sugár az égből, Erőd ma is a hajdani ? Mert szörnyen megviselt az élet, E megalázó küzdelem. Ijesztő harcza a kenyérnek, Nem ismerve könyört, szemérmet, Dühöng a szennyes harcztéren. Mer’ testem-lelkem seb borítja, Mert egy veszendő rom vagyok. Mert napról-napra jobban érzem . Elsorvadok lassan, elvérzem. Mint egy­ leped, egy sóhajod­ közt. Lappangva jő, csak tőre villog, Orozva jön rám a halál. Oh, rejts el engem, árnyas erdő ! Oh, ments meg engem, tiszta szellő! Add vissza erőm, hegyi táj! Hisz én nem éltem még magamnak. Nem láttam szépnek éltemet! Egy percznyi látást adj a vaknak, Egy percz szabadságot a rabnak : Tedd boldoggá egy perczemet! Éh szívvel, szomjazó ajakkal A földtől elszakadni fáj ! . . . Oh, rejts el engem, árnyas erdő, Oh, ments meg engem tiszta szellő, Gyógyíts meg engem, hegyi táj ! Zempléni Árpád.

Next