Magyar Szalon, 15. kötet (8. évfolyam, 1890-1891/2)
494 JUSTH ZSIGMOND Tudom azóta (hisz két éve, hogy eltemettük) a világ nagyot változott. Tudom most már egészen másképen áll a dolog. Most már nem várjuk be, hogy a költő kiadja páráját, elismeréssel fordulunk hozzá még életében is, juttatunk neki babért is, no meg (igen, még ezt is) néha ki is bírjuk tartani. A könyvkiadók ezután nem adják el a legszebb könyveket a sajtosnak kiloszámra, hanem halomra gyűjtve várják «szellemi hajnalunk első sugarát.» Vannak okaink hinni, hogy e várva várt nap még egyszer fel is jő. Hiszen, kérem, van már egy színésznőnk, ki villát akar építeni abból a pénzből, amelyet egy tragédiának sikerével csinált, van egy napilapunk, amely már tíz, mind tíz forintot ad egy költemény honoráriumaként, vagy egy költőnk, kinek van egy könyve, mely már több (gondolom pláne három!) kiadást ért meg, sőt van két olyan «nemzeti halottunk» is, kinek csak tavaly a közönség két pompás, igazán művészi kivitelű sírkövet emelt. — És nyugodjanak meg uraim és hölgyeim e halottak egyike, a mi költőnk: Reviczky Gyula! Hegyek Oh, csöndes erdők hús magánya, Meg tudsz-e még gyógyítani ? Te szűzi táj, te tiszta légkör, Élet adó sugár az égből, Erőd ma is a hajdani ? Mert szörnyen megviselt az élet, E megalázó küzdelem. Ijesztő harcza a kenyérnek, Nem ismerve könyört, szemérmet, Dühöng a szennyes harcztéren. Mer’ testem-lelkem seb borítja, Mert egy veszendő rom vagyok. Mert napról-napra jobban érzem . Elsorvadok lassan, elvérzem. Mint egy leped, egy sóhajod közt. Lappangva jő, csak tőre villog, Orozva jön rám a halál. Oh, rejts el engem, árnyas erdő ! Oh, ments meg engem, tiszta szellő! Add vissza erőm, hegyi táj! Hisz én nem éltem még magamnak. Nem láttam szépnek éltemet! Egy percznyi látást adj a vaknak, Egy percz szabadságot a rabnak : Tedd boldoggá egy perczemet! Éh szívvel, szomjazó ajakkal A földtől elszakadni fáj ! . . . Oh, rejts el engem, árnyas erdő, Oh, ments meg engem tiszta szellő, Gyógyíts meg engem, hegyi táj ! Zempléni Árpád.