Magyar Szalon, 19. kötet (10. évfolyam, 1892-1893/2)
Tartalomjegyzék
225 INDIAI JEGYZETEK 226 tani a világot, akkor tán még azt sem tudta, mit akar, s csak veleszületett ösztöne vezette ez irányba. Pedig hát, ez a nagy dob a tűzimádóknak többet jelent száz kathedrálisnál. * Mielőtt elindulnék Bombayból, furcsa párbeszéd az asztalnál, egy előttem tökéletesen ismeretlen angollal. — Utazik ? Ez is valami, — szólalt meg egyszerre, — nem rossz. Tétesse be az ajtót mögöttem. Fázom, hideg van. — Fázik ? Hisz 80° van. (Fahrenheit), én majd megfutok. — Tétesse be. Ez a lázas óra. Engem most is lel a hideg. — Hol kapta a lázat? — Itt. Ha utazom, akkor élek. Ez nem élet. — Hát miért marad itt ? — Mert dolgom van; azt hiszi, itt maradnék, ha nem kellene ? Tavaly nyáron Lahoreban voltam iszonyú melegekben, aztán Madrasban, pár hét előtt jöttem vissza Tasmaniából. — S még nem fáradt el? — Miért kérdi ? Hiszen dolgozom. — És . . . — kérdtem óvatosan, — a légvonattól fél ? — Ha csak a légvonattól félnék! Félek mindentől. Magamtól, a tengertől, a földtől, a láztól, mindentől,— mert magam vagyok. — Hát akkor miért utazik? — Nem érti, hogy ez a foglalkozásom. Ha csak képekben láthatnám mindazt, amit látok, jobb lenne. Nem tud egy festőt, aki mindazt lefestené, amit látok ? Maga művész, tudom . . . Megfizetném azt a festőt, ki nekem festene, nem tud egyet valahol? Gazdag vagyok. Megadnám a képek árát. — De ha gazdag, akkor miért utazik ? — Tavaszszal Délafrikába megyek, onnan Londonba, jövő télen Californiába. — Hát nem fél, — kérdtem, még csendesebben, aztán lenyeltem a már-már kiejtett szót. — Hogy meghalok ? — vágott szavamba durva hangon — Hiszen akkor nem leszek egyedül többé, s nem is fogok utazni. Kötelességemet megtettem — s megnyugszom, ez az egész. Én zavaromban leejtett asztalkendőmet kezdtem el keresni a földön. Mire feltekintettem, eltűnt. Sokat gondolkodtam azon, amit mondott. íme, az angol jelszava: kötelesség. My duty is my god,* mondta nekem később egy angol katonatiszt barátom. Ez a szó van minden nagy tettükre, ez van lelkük minden redőjébe beírva. Ez jelszavuk. Ez magyarázza meg legtöbb bolondságukat is. Ha itt Indiában nem tenné meg mindenki kötelességét, akkor ez óriási országot egy 70 ezer főből álló hadsereg aligha tarthatná rendbe. Csudálatos ügyesen rendezték be az angolok az utazást Indiában. Rule Britannie ez minden kofferen, ezt lehet olvasni minden európai utazó elégült arczán. A málhát már a szállodában megmérlegelik, s ott helyben feladja az ember odáig, hova megy. A kupéban minden egyes utazónak egy ágyhelyben tartva, amelyre az ember szolgája indulás előtt megveti az ágyat, s amelyen az ember édesen átálmodhatja az éjszakát. Nos, mi is, én és Imám Box, elindulunk. Vagy tíz ember sürög-forog hatalmas podgyászunk körül, az Esplanade hotel kapuja előtt ugyanannyi segíti le a Colaba állomáson. Mindenre tízszer annyi az ember, mint Európában. Én kényelmesen elhelyezkedtem kupémban, amelyben valószínűleg egyedül leszek Ahmedabadig. Imám kifizeti a bulikat. Persze, nem elég nekik, amit kaptak, éktelen lármát csapnak, ágál mind, mind rimánkodik (itt legalább nem gorombák a hordárok, mint a czivilizált Európában!). Előbb az Imám szakaszánál csapnak óriási zajt, majd az én kupém elé állnak, összeszidják Imámot mindennek, hogy ilyen, hogy olyan, ismerik rég, iszik és lop, haszontalan, istentől elrugaszkodott graur. Végül látva, hogy csak nem hallgatok a szavukra, megátkozzák, de a legnagyobb formalitással, szegény khitmadjaromat. De ez nem elég, visszarohannak kupéjához, s ott folytatják elkezdett műveket. A zaj csak tart tovább. Persze, ezalatt legalább három utas málháját behozhatták volna a perronra, s kaptak volna háromszor annyit ... De hát a keleti ilyen. Sokkal könnyebb neki órákig veszekedni, verekedni, mint egy kavicsot felemelni a földről. Végre, — 10-kor kirobog a vonat, a kulik átkai kisérnek . . . Mi pedig neki indulunk a nagy, a sejtelmes Indiának. * Kötelesség az én istenem. Magyar Szalon XIX. 15