Magyar Szalon, 19. kötet (10. évfolyam, 1892-1893/2)
Tartalomjegyzék
667 JUSTH ZSIGMOND Köztük volt, még egy percz előtt, itten közel. Elszállt, eltűnt. Hol, merre van ? — nincs semmi jel. Mint hosszan nézett tárgyról a visszfény kihat, Még láthatják az alakot, vonásokat. De ő maga, ki volt, ki élt, eltűnt már, Hanyatlik egy mélység felé, hol nincs határ, Csak némább még a csend s homály. A pillanat Az élők s a halott felett . . . halad, halad. Az ajtót nyitják, felrántják az ablakot, Beengedik a rég kizárt zajt és napot. Sírás, beszéd, betódul mind a szolganép, Hangos léptek, kopog, tolong, ki jő elébb ? A bútorokat rendezgetik. Parancsot ad Egy főbb cseléd , jól hallani harsány szavát. A temetés, hogy szép legyen, ez a fődolog, O elmúlt már, — de a világ tovább forog : Bámul, zokog, majd nyugtat lel, zajong, feled, S az élet árja összecsap a holt felett. (Újabb költemények.) Vagy a «Bagoly»-ban (a kis mesterműben) úgy gondolkozik a halálról, mint ahogy a magyar paraszt érez . Szép kis bagoly, a ma először vadászó Suhancz fiú nagy büszkén lőtte le. Majd próbálják, hogy él-e? Ránczigálják, Kerék kitépett tollával van tele. Az állat csak néz, sárga bölcs szemével. Nem csapkod szárny csapással nem sivít, Csak lassan, némán a gyerek kezébe Mélyebben vágja éles karmait. Rég volt e vadászat, hej, azóta Sok jó s rossz nap múlt el fejem felett, Láttam a szenvedés sok száz alakját, De nem feledtem e jelenetet. Mi szánalmas, mi szörnyű volt, mi fájó, Megborzadék, s mégis úgy érezem, Uram bocsáss — mintha tanúja volnék, Hogy hal meg egy kiváló, bölcs egyén. Nem a mártír édes, boldog halála, Kit mennybe visznek égi angyalok, Nem is a hősé, ki felett mámor, Dicsőségszőtte napja felragyog. Nem, de a bölcsé, a ki halni készül, Mert máskép nem lehet, mert halni kell, S földünknek tartozó végső adóról, A szenvedésről semmi, semmi jel. De hogy is félne az elmúlástól, mikor a szerelemről igy dalol: Erő, élet, vágy szállt a mindenségbe, Az örök élet, melynek nincsen vége. A reggel üdesége megkapott, Megértem azt a legelső napot: Mikor a tiszta, napfényes világba’ Nem létezik még salak, vétke, átka. Úgy érzem, mintha én lennék e fénybe’ Föld első, öntudatra ébredt lénye, Minden virág mosolyogva int felém, Ez ifjú szép világ mind az enyém. Enyém, enyém ! mert összefűz az élet, Nagy mindenség, hisz egy vagyok teveled ! Egy perczre im a végtelenbe látok, Szerelmem átölelte a világot ! (Újabb költemények.) Egy másik költeményében bámulatosan állítja elénk a halál passzivitását a futó élettel szemben. Ez is magyar, de ez is a «másodikon». E kötetben rendkívül érdekes a «Magam vagyok» czímű költemény, amelyben oly férfias kézzel pengeti meg a magányosság húrját, mint ezt csak egy a férfias magyar fáj leánya teheti: Magam vagyok ! E földön nincs velem rokon, Vigyen bánatom tüskén, vagy virágokon. Szerelmi csillag én felém sohsem ragyog. — Magam vagyok ! Magam vagyok 1 Egykor pedig tudott szivem Szeretni forrón, lángolón, tisztán, híven, Rajongó álom, ifjú kép — mind elhagyott —• Magam vagyok! Ha fáj az élet, fáj a szív, jó — tűrni kell — Öröm vagy búzól arczomon semmi jel. Csendes, nyugodt lesz a folyam, ha befagyott — Magam vagyok ! Nem tudhatom, nem kérdezem , mi az oka, Panaszra meg nem nyílott még ajkam soha. Szivem igy ha nem boldogabb — tisztább, nagyobb, Magam vagyok ! A szerelem csak egyesé, de szeretet Mindenkié. — Szeretem a természetet, Az embert is, ha szenvedő, ha elhagyott, — Magam vagyok ! Egy fájó, büszke szó kisér völgyön, hegyen, E szó hangzik keresztül a természeten, Magam ha élek, és magam ha meghalok. — Magam vagyok ! (Újabb költemények.) És e dal vezet át harmadik kötetére, a «Maya»-ra.* Ezt a kis munkáját, a «fehérség szárnyain» is lehetne nevezni. Két részre oszlik, az első az «élet», a második a halál könyve. Az első részben szenvedés, harcz, béke utáni vágy, a másodikban, a halál könyvében, megnyugvás, béke, béke . . . Már az első költeményből érezzük, hogy sajátos egyéniséggel, különös «hangnemmel» vagyunk szemközt. Az öntudatos lény szembenézett Istennel s igy kiált fel: Bocsásd, bocsásd meg, oh, hatalmas Isten, Hogy szenvedünk, hogy vétkezünk, hogy élünk ! ** Tovább egyéni világnézete kezd formát nyerni, eleinte Pán hangját hallja még, de ez az isten túl sok vágyat ébreszt a halandó lelkében, nem ez, nem ez kell neki. A kert ezer virágjától, bűvös virágjától egy fához. * Újabb költemények. Vis inertiae. ** Isten. 668