Magyar Szalon, 19. kötet (10. évfolyam, 1892-1893/2)
Tartalomjegyzék
IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. MAGYAR IPARMŰVÉSZETI KIÁLLÍTÁS PÁRISBAN. Emlékeznek még olvasóink, nemde, azokra a szép hímzés-mintákra, melyeket a régi magyar hímzések ereklyéinek képei közül a „Magyar Szalonéban bemutattunk, s melyek oly méltó feltűnést keltettek ? A remek hímzéseknek még nagyobb diadaluk volt Párisban, ahol hagyományosan fejlesztett műérzék uralkodik, nem úgy, mint, sajnos, nálunk, ahol ezt az érzéket még mindig exotikus növényként kell lassan-lassan növeszteni és fejleszteni. A közönség nagy része nálunk közömbös azokkal a műipari kincsekkel és ritkaságokkal szemben, melyek a külföld bámulatát magukra vonják. Párisban női iparműkiállítást rendeztek s meghívást kapott Magyarország is. Részünkről az iparművészeti múzeum jelent meg több magántulajdonossal együtt, akiket a vallás- és közoktatási miniszter által kinevezett rendező-bizottság nyert meg e czélra. S az eredménynyel büszkén lehetünk megelégedve. Egy tekintélyes művészi folyóirat, a „Revue des Arts decoratifs“ e czímen „L’Autriche et la Hongrie a Paris“ első helyen méltatja kiállításunkat. Azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy Magyarország külön állását már a czímben helyesen meg tudják különböztetni, amiben a külföldön, fájdalom, épen nem szoktak rigorózusok lenni, s még az Autrichehez is csak úgy kegyelemből szokták kötni azzal a kis törékeny ólomhíddal a Hongrie nevet. Ennél azonban nagyobb elégtétel az nekünk, hogy amíg Ausztriával elég kurtán végez a czikk írója Delamarre- Didot, hazai kiállításunkkal hosszasan és melegen foglalkozik ; látszik tollán, hogy műértői lelkesedés, rokonszenv, alapos tájékozás vezeti. Az osztrák kiállításból pedig egy képet sem közöl a folyóirat, de annál többet ad a magyar kiállításból, nemcsak a szöveg közt, hanem külön színnyomatú mellékleten is, amivel azt tanúsítja, hogy komoly figyelemre méltónak tartja műipari tárgyainkat arra, hogy a legkedvezőbben ismertesse meg a franczia közönséggel. A czikkben először is Csáky Albin gróf miniszternek fejezi ki elismerését, a ki ezt a kiállítást pártfogolta s megengedte, hogy „a mi javunkra — írja a franczia czikkező — megfoszszák kincseiktől a nemzeti múzeumokat.“ Rokonszenves képet fest a miniszter egyéniségéről, arról a kiváló helyzetről, melyet a magyar társadalomban elfoglal. Udvarias, sima ember, kissé tartózkodó, ellensége a hirtelen elhatározásoknak, de minden határozatát komoly megfontolás előzi meg, de ha egyszer döntött, nem tér el többé tőle. Dicséri parlamenti képességeit, érdemeit, melyeket a művészet támogatásában szerzett, ő az, aki az iparművészeti múzeumnak is új palotát emel, hogy Budapesten is ép úgy, mint Párisban, legyen az iparművészetnek is otthona. Szerencsének tartja azt, hogy az iparművészeti múzeum élén oly férfiú áll, mint kutasi Radisics úr, egykori tisztviselője a közoktatásügyi (a franczia czikkíró szerint szépművészeti) minisztériumnak. Mikor ő belépett a múzeumba, csak kevés tárgyat talált, melyek alig voltak rendezve. Tréfort miniszter, aki főnöke volt, megértette, hogy cselekvési szabadságot kell neki adni. Radisics bejárta Európát, kopogtatott minden ajtón, felhívásokkal ostromolta a hírlapokat, érintkezésbe lépett az összes hazai és külföldi művészi körökkel és társaságokkal, s a múzeum gyűjteményei gyorsan gyarapodtak. Mikor már elég gazdag volt, hogy teljes szövet- és fajansz-gyűjteményt állíthasson össze, megjelent minden kiállításon, hogy csere útján a múzeumot gazdagíthassa. Párisban, ahol több kiállításon szerepelt már a múzeum, Radisicsnak sok barátja van, s a franczia kormány tekintélyes sevresi-gyűjteményt ajándékozott a budapesti múzeumnak, Radisicsot pedig a becsületrend keresztjével ékesítette föl. A czikk ezután elismeréssel sorolja föl, hogy minő műipari tárgyakat őriztek meg az elkallódó drágaságok közül a jövőnek, selyem- és arany hímzéseket, különböző rajzú fehér hímzéseket, csipkét, rojtos munkát, süvegeket, misemondó ruhákat. Különösen tetszenek a magyarországi népfajok különböző háziipari hímzései. Felsorolja azokat a tulajdonosokat, akik kiválóan szép tárgyakat engedtek át a kiállításra, mint például gróf Andrássy Gézáné, a ki csodásan szép mivű ezüstcsipkét állított ki; Zichy Irma grófnő, a ki hasonlóképen remek csipkékkel díszítette a magyar kiállítást. A magyar miseruhák, melyeket a 15. és 16. században vagy magyar nemes asszonyok, főúri hölgyek, vagy apáczák hímeztek, általában remekek. Végül a magyar kiállítási bizottság tagjait mutatja be a párisiaknak. Elnök : Keglevich Istváts gróf, a budapesti operaház volt intendánsa, igen finom és művelt szellem, telve eredeti eszmékkel, aki személyesen künn volt Párisban, hogy a kiállításra felügyeljen. Az alelnök a már említett Radisics igazgató. Tagjai közül méltatja a következőket: gróf Csekonics Jánosné, a nagy ízlésű és műértő főúri nő, akinek buzdítása tette lehetővé, hogy a párisi kiállításon egy egész fal tele volt különböző háziiparilag készített szőnyeggel, mely mozaikszerű mintájával a keleti szőnyegekre emlékeztetett. Herich Károlyné, a ki horvát nők kézimunkáit gyűjtötte, gróf Károlyi Viktorné, Hampelné-Pulszky Polixéna, Pejacsevich Katinka grófnő, Révay, Andrássy grófnők, a kik mind gyönyörű magyar hímzéseket küldtek a kiállításra. A magyar női iparoktatásról is megemlékezik, s kiemeli Szukováthy Ottilia és Zirzen Janka érdemeit. Egy Francziaországban jól ismert nevet is emlékezetükbe juttat olvasóinak; ez Bubics Zsigmond kassai püspök, aki már 1881-ben állított ki ott pompás holicsi és tatai fajanszokat, most pedig a kassai székesegyház tulajdonát képező, 14-ik századbeli remek misemondó ruhát, mely általános megbámulás tárgya volt. Végül az iparművészet terén való sokszoros buzgalmukért elismeréssel fonja körül Hadik Endre gróf, Pasteiner Gyula, Egger Dávid, Beck Dénes, Lechner Ede, Justh Zsigmond és Fittler Kamill neveit s azt mondja végül: Egy bizonyos, és ez jól ki van érdemelve, megnyerték jutalmukat a hosszú és fáradságos munka, a kutatás után : ez a siker. A kiállítás teljes volt, számtalan látogató jött naponkint a női iparműkiállításba, hogy megcsodálják azokat a szép gyűjteményeket, amelyektől a nagylelkű gyűjtők megfosztották magukat egy időre, hogy ide küldjék nekünk. Szerencsésnek érezzük magunkat, hogy a mi központi egyesületünk közlönye, a „Revue des Arts decoratifs“, visszhangot adhat ennek a bámulatnak.