Magyar Szalon, 20. kötet (11. évfolyam, 1893-1894/1)

Tartalomjegyzék

vánosan. Kérem, még a tánczot is abba hagyják s eljönnek megtekinteni, hogy Pet­­ruchio és bősz Katája mire jutottak. És hogy játszanak velők! hogy érdeklődnek minden szavuk, minden mozdulatuk iránt. És a próbák végén mennyi az új jelentkező, minden szerepre kaphatnék könnyű szerrel hat színjátszót is! És játszanak, játszanak teljes lelkükből. Szeretettel csüggnek szerepeiken, tudják, mint a karikacsapás, megérzik, meglatolják min­den betűjét. A naivám, kiről Silberstein Adolf a Szent­ Tornyáról írt gyönyörű czikkben oly nagy elismeréssel emlékezett meg, olyan nagy talentum, a­milyen a maga nemében, ki me­rem mondani, tán még Pesten is kevés van. Engem egy magyar színésznőre sem em­lékeztet, legjobban tán a párisiak elkényez­tetett Milly Meyer-jére húz. Csinos, finom arczélű kis menyecske, kinek egyéniségéből ellenállhatatlan meleg humor sugárzik ki. A mellett (s ez nem utolsó tulajdonság «szi­­nésznőnél») úgy memorizál, mint senki. Egy hét alatt tanulta be a «Képzelt beteg» Toinette­­jét» s a «­Makranczos hölgy» bősz hatája csak pár napja van kezei között s már könyv nélkül mondja a próbákon szerepét. Ép oly bámulatos a «Zilahi»-nk emlékező tehetsége. Ez Rajki Pista nevű tizennyolcz éves fiú, ki Petruchiot s a képzelt beteget játsza. A könyv soha sincs nála, csak a próbákon tanul (mert mesterségére nézve a kertészbojtár az istenadta), de azért tökéle­tesen tudja szerepét, s ha tán valamelyik társa megakad, még azt is kisegíti a bajból. Drámai szendém három van. Az egyik Puskás Lidi, egy hódmezővásárhelyi lány, meleg, közvetlen «ficelle» nélküli játékkal, a másik Supkégel Flóra, a szab.-szt.-tornyai tanítónk lánya, a harmadik, ki ép oly egy­ 307 Bizánc­i szoba. JUSTH ZSIGMOND Szenttornyai ház. 308

Next