Magyar Szalon, 20. kötet (11. évfolyam, 1893-1894/1)
Tartalomjegyzék
311 dobált meg az, aki most a mennyei Ítélő bírónál felel meg érte. Anti. Szereti, szereti kigyelmedet még ma is. Bálint. Szeret, szeret. De amannak meg szeretője volt. Anti. Bejöhet ? Az Istenre kérem, engedje be magához. Bálint. Hisz én nekem még akaratom sincs már. Az jó hozzám, aki akar. Olyan vagyok, mint a kalitkába zárt vadállat, mindenki kedvét töltheti a megbámulásomban. Anti. (Örömmel.) Hát beküldöm. (Kisiet.) II. JELENET. Bálint, Fehér Mari. (Bálint, hogy Anti elment, egy pillanatig mereven maga elé tekint, aztán nagyot üt öklével az asztalra, hogy a poharak összecsengenek. Majd mereven az ajtó felé néz, vár. Fehér Mari csendesen belép. Megáll az ajtónál. Egy pillanatig összenéznek. Bálint. Hej, te istenverte, idejöttél utánam. Meg akartad ugye tekinteni azt, kit bűnbe kergettél a szennyes csókjaiddal. A kit csalfaságod az akasztófára juttat. Mari. (Csendesen.) Elviszi magával a telkemet, el boldogságomat, el szívem szerelmét. Elsötétül a csillagos égbolt felettem, én uram, én szerelmesem. Bálint. Hazudsz. Hazudsz ma, mint akkor hazudtál, mikor örök hűséget esküdtél nékem, s mikor engem ölelve is máson járt a lelked gondolatja. Mari. Szerettelek akkor, szeretlek ma és örökké szeretni foglak. Bálint. (Felkel, kezén csörög a láncz.) Verjen meg az Isten. Ne legyen nyugtod az életben soha, soha többé. Ne hallgasson szavadra soha senki az életben. Légy elhagyatott árva, pusztítsa ki a szíved minden jobb érzését az, aki azt az egy haszontalan, bűnös vágyat a telkedben kikeltette. Az Isten verjen, verjen meg mind a két kezével! Mari. (Csendesen.) Mi hát a vétkem ? Az, hogy szeretlek ma, mint mindig. Bálint. Nem igaz, hazudsz. Azt hiszed, azért pusztítottam el a szerencsétlen Gábor Miklóst, azt hiszed, nem tudtam, hogy annak a szavára hallgattál egész takarás alatt, pedig minden este csillagfénynél nekem esküdtél örök hűséget. Átkos, átkos volt a csókod, átkos a szavad. Tönkre tetted a Miklóst, mert meggyilkoltam érted, tönkre engem, mert az akasztófára juttattál. Kire vetetted most ki a hálódat ? Kit pusztítasz el ? . . . Mondd .. . hogy aztán hadd köpjek a homlokodra búcsúzóul. Mari. Isten engem úgy segéljen, hogy nem volt igaz, amivel megrontottak. Hazug volt annak a pletykának minden szava . . . hazudtak. Bálint. Hát a Miklós, az is hazudott ? Mari. Az is ... ha mondta, hazudott. Bálint. Miért mondta volna? Mari. És miért hazudtam volna néked én és te miért hittél neki. Emberi gyarlóság vitt mindhármunkat a bajba. Nem érdemeltük az életet . . . Lásd, Bálint, azért jöttem ide (közeledik hozzá), nézd, itt a kötényem alatt ez a pisztoly. Egyedül vagyunk, pusztíts el engem . . . s azután magadat. Haljunk meg együtt, Így jobb lesz, sokkal, sokkal jobb. Kezem a kezedben. (Kezet nyújt neki, Bálint, szinte álomban, elfogadja). A Szemed SUgara az enyémben pihen meg, egy pillanat . . . s mindketten ott vagyunk az előtt, kitől nem félek, mert igazságosan itél. Bálint . . . emelj fel . . . emelj fel magadhoz. Bálint. (Egy pillanatig szemébe néz, aztán elkapja kezéből a pisztolyt, mellének szegzi. Majd leejti karját s hörögve oda rogy a székre. Zokog.) Mari. Látod, csak egy perez . . . addig se tart, mint egy a régi, régi csókjaink közül. így • • • nézd így. (Kezéhez nyúl, melyben a pisztoly van.) Bálint. (Elhárítja magától a pisztolyt.) Nem, nem . . . nem! Bocsáss meg, bocsáss meg, én szegény angyalom. Mari. Itt az ajkam, megcsókolhatod, senki sem érintette csókkal rajtad kívül. Bálint. (Ráborul, hosszan megcsókolja.) És most menj . . . menj tőlem, Mari, messzire. Nem, mégse. Ülj ide mellém. Úgy, mint régen, (Mari leül) én szerelmes,_édes egyetlenem. Hát nem volt igaz. Nem. És én így téged tönkre tettelek. Tönkre életedet. Megbélyegeztem ezt a tiszta fehér homlokot. Lerántottalak magammal a sárba. Mari. Ne beszélj erről. Nézd, az est leszállt, csendesedik minden. Mindenki nyugalomra hazatér. Könyörülj rajtam. Térjünk nyugalomra ketten. Te és én. Egy sír borul majd ránk ... a temető árkában fogunk pihenni, de tudom, lángszínű virágok nyílnak majd a sírunkon, s a fülemüle madár ott rak fészket a sírdomb körül tenyésző bojtorján közepén — jer . .. menjünk. Bálint. Nem, nem. Élni akarok veled. Élni! Hisz ha szeretsz, ott a boldogság arany almája szemünk előtt, csak ki kell karunkat érte nyújtanunk. Szeretlek. Kis házamban nyílik a majoránna, ablakját befutja JUSTH ZSIGMOND 312