Magyar Szalon, 20. kötet (11. évfolyam, 1893-1894/1)

Tartalomjegyzék

319 JUSTH ZSIGMOND 320 vele, de hát nekem nem kellett. Nekem sietős volt az utam, haza siettem a feleségemhez. Terka. (Álmélkodva.) Mit mond, a hetedik po­hárkánál hagyta? Sándor: Mikor elhagytam a hetediknél volt, azóta lehet a 14-nél is, ha úgy haladt, mint a­hogy elkezdte. Terka. (Egy székre roskad.) Oh én szerencsét­len asszony. Oh én istenverte nyomorultja. És haza nem is kivánkozott. Sándor. Azt akarta, a pipiske Piroskával küldjem oda a kulcsot, hogy igy ne kelljen kigyelmednek éjnek idején felkelni, ha haza jő, de hát én már erre­­ mondok, csak nem vállalkoztam. Terka. (Egy széket a földhöz vág.) A pocsék, a világ csúfja, a czudar. No de jöjjön csak haza, majd lesz hadd el hadd! Sándor. Sose fárassza magát máma ezzel, holnap reggelre tegyen félre valamit a dü­héből. Addig ki találna fogyni a szuszból. Terka. Ki-e, de hisz leszen olyan, kin gya­korlom addig is. Sándor. Csak mi ne legyünk, hagyom. Hogy kikerüljük, hát kifekszünk az udvarra. Tán a csillagokig nem hat a panasza. Terka. (Nem hallgat rá.) Csak jöjjön haza. Majd adok én neki! (­Sándor és Julcsa kézfogva kimennek.) Terka. (Eleinte sír, majd mérgesen dobolni kezd az asztalon, majd felkel, s nagy csörömpöléssel rakosgatja az edényeket.) Piros, Piros, te tapsi füles, te hagymavirág, jössz hát, te! Piros. (Kis szolgáló, nagy papucsban menyecskésen hátra kötött kendővel, rövid szoknyában.) No hát gyüvök mán. Mi a baj mán megint. Terka. Hát nem tudsz itt lenni mindjárt ha hívlak ? (Különél fogva előhúzza a közönség elé.) Ez, ez az én hátramozdítóm. Utamban van reggel, ha megfejem a tehenet, utamban ha kisöpröm a konyhát, utamban ha főzök, utamban ha az utamat csókolom, mert ilyen­kor fúrt benéz az ajtón, utamban ha köpülök, utamban ha az ágyat vetem. S mind­ezért két forintot fizetek neki egy hónapra. Kigyel­­meteknek is ajánlom a fajtáját. Piros. (Csípőjére teszi kezét.) Hallja e kigyel­­med, ne piszkoljon le itt mindenki előtt, mert beadom a községházán. Ott meg a biró az úr, hiába van konty a búbján, csak az parancsol kigyelmednek is. Terka. Elhallgass te tücsök, te barázda­­billegető, te fakanál, te cserebogárevő, te ka­nalastótok ivadéka te, te dudva tejfel, te min­denféle egyéb ilyen jószág. Piros. Nem én, nem én. Nem hallgatok el. Maga azt hiszi úr a portáján ? Hát a gazdája mire jó, ha itt a szavával minden zugot be­akar tölteni. Nézzék, azt hiszi, hogy két forintért nem kapok én amolyanabb czimeket másnál, mint a­mivel kigyelmed tisztel meg, ha hosszú a napja. (­Sándor és Julcsa benéznek.) Sándor. (Halkan.) Látod Julcsa, így kell. Piros. (Folytatja.) Motollás a kereplője gazd­­asszonyom. Kár, hogy fonal-gombolyítónak nem használták, vagy harangnak nagypéntek délutánján. Terka. Elhallgatsz te, subiszkszagú te, te tüskésdisznó, te czepperlis pipis, piros czók­­mók. Te heppenhuppás te. (Neki szalad, az ura bejő az ajtón.) Ahá, hát itt vagy. (Oda szól a lány­nak lágy hangon.) No akkor aranyos madaram mehetsz aludni. (Az kimegy.) (Az urához fordul.) Te czudar, te 14 kupicza felhajtója. Hát ide jöttél, (Pista közeledik hozzá) nehogy hozzám nyúlj, mert kiáltok. Meg ne közelíts. Jaj, Iste­nem, de boldogtalan is vagyok én. Az uram korcsmázik s én meg itt elhagyatva, árván, ezzel a kis aranyos madarammal kell, hogy az időt töltsem. Oh én Istenem, de odáig is vagyok. De elmegyek én innen,­­Pista álmélkodva néz­­el én. Itt hagyom, elmegyek a szüleim­hez. Azok megbecsülnek. Kisepertetik rozma­ringgal az ágyam alját. Azok nem hagynak el se jó, se rosszban. Isten áldja kigyelmedet. De nem, ne áldja meg, legyen asszony nél­kül árván, ne találjon olyan hűséges párra az életben, mint a­milyen én vagyok, legyen boldog a czégéreseivel. (Kifelé indul. Sándor, Julcsa szembe vele, befelé jönnek.) Sándor.­­Pistának.) Sose hallgasson rá kigyel­med. Azt tudja ugyan, hogy mit beszél, de azt nem hogy miért. Ki akarta tanítani felesé­gemet is, hogy hogy kell. Én meg azt akartam megmutatni neki, hogy hogyan nem kell, így hát kvittek vagyunk. Egyet hazudtam neki kigyelmedről, ennek a kegyes hazugságnak azonban kettős a sarja, hogy tanulni akartunk mind, s mind meg is tanultuk hogy igen nagyon szeret az éltünk párja. Na Terka hagyom, fogja be a száját s redit­em, repül­jön a hűséges józan s igen-igen nagyon tü­relmes gazdája karjai közé. (Terka szégyenkezve megteszi.) Úgy, te meg Julcsa tanulj tőle, hogy hogy kell f ölelni az uradat. (vége.) Szent-tornyai színház.

Next