Magyar Szalon, 20. kötet (11. évfolyam, 1893-1894/1)

Tartalomjegyzék

JÓKAI NYOMAI. Jókai gigászi alakja éltem három időszakát juttatja eszembe. És hozzátehetem, hogy maga a nagy költő hármas alakban lebeg előttem. Ifjú korom legszebb éveit a «Magyar nábob», «Szerelem bolondjai», «Szegény gazdagok» aranyozták be. A maga csodálatos ábránd­világát beleszőtte a mi földönjáró álmainkba, tán még szeretni is ő tanított meg minket. Az élet legszebb éveinek hány felejthetetlen perczében hittük azt, hogy úgy érezünk, mint egyik másik hőse, s az élet hány keserű pil­lanatában vigasztalt meg azoknak a hősök­nek mesés, fantasztikus ereje, életképessége. «Lehet így is» — mondta a mester —­­«Álmokért álmokat» tanította és sodort min­ket magával. Később ... vagy nyolcz-tíz évvel később, közelébe jutottam, oly közel láthattam őt, mint csak kevesen. Ott ültem asztalánál na­ponta, leánya és neje között, kik legkedve­sebb, legrégibb barátaim közül valók. Néha napján aztán elvitt minket magával svábhegyi villájába, otthonába. Ebben a kedves kis házban minden a magyar nábob idejére emlékeztet. Itt, kis ebédlőjében, mikor már mi hárman, Fesztyék meg én, elcsendesedtünk, belefáradva a «jövő eszmék» kutatásába, akkor megszólalt az, a­ki a múltat jobban ismeri a pátriában, mint akárki más. És ilyenkor szavai betöl­tötték a kis házat, a­melynek minden zege­­zuga, minden bútora, fája, bokra összhang­ban volt azzal, a­mit mondott. És mi mind a hárman visszafojtott lélekzettel lestük szavait. Elvonult előttünk a negyvennyolc­as esz­tendő, él Petőfi lángalakja, aztán a folyton közöttünk lebegő nagyasszony sötét, ma­gasztos silhouette-je kibontakozott az elmúlt idők ködéből, és egyszerre csodálatos fényes­ségben feltűnt előttünk: az első magyar színésznő, a nagy költő élettársa . . . Majd elvezet szobáiba, itt is minden az elmúlt jobb idők emléke. Innen a villa előtt terrassz-szerűleg elnyúló kertbe, a­melynek egyik legszebb pontjára érve, szemben találjuk magunkat a világ egyik legnagyobbszerűbb panorámájával. Egyik oldalán a puszta végtelen síkja terül el, másik oldalon a ködbe vesző váczi hegyek, és a két ellentétes táj között kelet metropo­lisa. Budapest A költő, ki évek előtt álmodni tanított meg minket, most tapasztalatairól beszél, pár szóval bebizonyítja nekünk, hogy minden lehetséges. Csak nézzünk körül, itt ezen a helyen — mutat a mai világváros irányába — negyven év előtt kis városka állott ... És valóban, oly gyorsan lett metropolissá ez a hajdani kis Pest, mintha csak Jókai álmodta volna meg fejlődését valamelyik mesterművé­ben. Hisz ha még az ő álmai is beteljesülnek, mitől tartsunk mi, a modernizmus pozitív gyermekei, kiknek fantáziája ólomlábon jár? Pár év múlva Jókai, úgy mondhatom, hogy harmadik incarnatiójában jelent meg előttem. De elmondom. Ott vacsoráltunk egy este náluk vagy húszan. Írók és művészek. A vacsora alatt folyton mi fiatalabbak beszél­tünk, csakhogy hajba nem kaptunk deka­­dentizmus, realizmus, impressionizmus és más­féle «izmus»-ok felett. Ő csak hallgatott és ajkain egyforma nyugodt mosoly, szemei­ben jóakarat. A vacsora végén, midőn a társaság a do­hányzóban és műteremben szétoszlott, oda­jött hozzánk, Herczeg Ferenczhez és hozzám (a két jelenlévő novellistához), megfogta két kezünket s odavezetett a dolgozószobájában álló óriási könyvszekrényhez, a melyben há­romszáz kötet könyv felhalmozva—mind tőle. — Ezt csináljátok utánam, fiaim. Mondta és csak oly nyugodtan mosolygott, mint azelőtt és szemeiben csak oly jóakarat. És ezzel több vigasztalást adott, ugy­e, Herczeg kollégám ? még azoknál az álomszerű könyveknél is, a­melyekkel éltünk tizen­­nyolc­adik esztendejét tette világossá. Mert hisz ez a háromszáz kötet, meg sze­meinek jóságos kifejezése nemcsak az ő teremtő géniuszáról tesz tanúvallomást, ha­nem arról is, hogy az irodalmi Golgotha útját végig lehet járni anélkül, hogy az ember lelki egyensúlyát, békéjét elveszítené. Éreztük, ugy­e , hogy álmaihoz fordult akkor, midőn álmait szemére vetették; hogy megbocsájtott azoknak, kik néki páratlan sikereit sohasem bocsájtották meg; hogy minden kőért, a melyet háza udvarába dob­tak, egy tűzpiros illatos rózsát dobott vissza; hogy ment, haladt előre, nem nézve se­­jobbra, se balra, csak mindig előre, felfelé. És míg nemzedékek dőltek ki oldalán az irodalom fárasztó, igen nagyon fárasztó munkájában, addig ő ment, ment nyugodt mosolylyal ajkán álmai felé . . . így látom most is, ha arra az estére gon­dolok, így fogom látni őt magam előtt, addig, mig csak virág illatában, madárdalban, meleg napsugárban részem lehet. Justh Zsigmond.

Next