Magyar Szalon, 21. kötet (11. évfolyam, 1893-1894/2)
Gyászba borult Magyarország. Kossuth Lajos meghalt. Meghalt! Meghalt... És én még mindig érzek valami oktalan, erőszakos kétkedést: nem lehet, nem lehet! Tán csak álmodom, komor, zsibbasztó, kegyetlen álmot. Tán csak azért nem bírok felébredni a megmentő valóságra, mert az iszonyatos álmok lidércze ránehezedett keblemre, szorítja torkomat s tehetetlenné zilálta megriadt, csüggedt agyamat. Tudom, tudom — kilenczvenkét esztendős volt. Az volt csoda, hogy eddig is élt s az nem csoda, hogy végre meghalt, így van, bizonyosan igy. De mind hiába. A józanság hideg, biztos szava sem képes elcsitítani vergődő kétkedésemet. Nem csoda, hogy meghalt s csoda volna, ha élne... De édes Istenem, Kossuth Lajos maga nem volt-e szintén csoda? Csoda volt lelkének ereje, melylyel belemarkolt nemzetünk történetébe s azon akkorát fordított és lendített, mint tán senki más. Csoda volt szava, melynek csengésére felébredt, megifjodott és csodákat tett egy elgyötört, elvénhedt s már-már csak táblabirós szóbeszédekre képes nemzet. Csoda volt törhetetlensége a rémítő katasztrófa után. Csoda volt, hogy az egyszeri zempléni magyar fiskális hullámzásba tudta hozni nyugat legműveltebb nemzeteit; meg tudta halni s legalább a részvét lángjára tudta lobbantani az angolok merev, önző szivét s az eltiport magyar nemzet lelkes barátjaivá tudta tenni a senkivel sem törődő yankeeket. Csoda volt hogy a sárospataki kollégium egykori diákja meg tudta találni az utat a második franczia császárság cselszövő, fejedelmi diplomatáktól hemzsegő fényes udvarába. Csoda volt, hogy mit merészelt rablánczon siró kis nemzete számára kérni a nagy császártól s csoda volt öntudatos büszkesége, mely megmentette attól, hogy a világ sorsával játszó nagy cselszövőknek csupán eszközül adja oda magát és nemzetét. S amikor nemzete ismét visszavívta jogait, önállóságát, jövőjét s egy nemes, koronás király bizalmát, nem az ő5 vezérlete alatt s nem az ő tervei szerint, akkor is csoda volt — nem az engesztelhetlensége, mert ez volt benne a legemberibb, legelemibb vonás, — de csoda volt mély lelkiismerete, melylyel azt az engesztelhetlenséget mindenkor csak a saját, egyéni álláspontjának tekintette s a nemzetet attól inkább óvta, mintsem arra biztatta. Csoda volt, hogy az az ember, aki szavával a maga nézete fanatikusaivá tudott tenni ezreket és milliókat, elsánczolta hazáján kívüli remeteségbe egyedül egymagát. Csoda volt egész élete s csoda volt lelki nagyságán kívül még a teste is. Negyvennyolczban a gyönyörű férfiú sápadt és ideges volt. Azt tartották, hogy beteges és nem él soká. És annyi hányattatás, annyi balszerencse, annyi sorscsapás után — a csodaember díszes aggastyánná lön s jó egészségben, ragyogó friss elmével ért meg olyan kort, amely ma szinte mathuzsálemi. S én, aki csak nem régen láttam e csodás aggastyánt, elámultam üdeségén, éreztem mesés kék szemének varázsló erejét, hallottam hangjának felséges csengését, áhítattal jegyeztem emlékezetembe töretlen lángeszéből fakadt mondásait, s aki abban növekedtem fel, hogy Kossuth Lajosra való vonatkozásban természetes dolog a csoda, — én nem hittem a természet kérlelhetlen rendjében s nem mertem máig arra még csak gondolni sem, hogy Kossuth Lajos immár 92 év körül járván, rövid idő múlva meg is fialhat. Úgy éreztem, hogy a csodák sora folytatódni fog. Nem tudtam elképzelni, hogy mi élő magyarok, megérhessük Kossuth Lajos halálát. Úgy gondoltam, hogy a turini remete megél századik évéig és aztán megint csak él még tovább és tovább addig, ameddig nekünk már gondolni sem szabad. Jöttek a hírek felőle, hogy beteg, hogy rosszul van. Mindenki aggódott, hogy meghal. Én nem. Én babonás bizalommal vártam a jobb hireket. Meg is jöttek s én örömmel hirdettem : ugye mondtam, ugye tudtam ! S ma vége a babonámat tápláló csodáknak. Kossuth Lajos meghalt. Ó, dehogy hittem ezt a múlt, 1893-ik esztendő husvétja után következő első szombaton, április 8-ik napján! Ezen a napon voltam nála Turinban. Nem politikai rajongás, nem újságírói kíváncsiság, s nem léha kegyelet-affektáczió vitt hozzá. Nem hirdettem előre, hogy hozzá megyek , nem dicsekedtem el utólag vele, hogy nála voltam. Nem mentem hozzá ajánlatokkal , nem játszottam előtte hódolati komédiát, s nem hazudtam előtte magamat még csak