Magyar Szalon, 22. kötet (12. évfolyam, 1894-1895/1)
Tartalomjegyzék
401 JUSTIN ZSIGMOND 402 Ez a színház az ő eszméje volt. Mindig hirdette, hogy modern színészek nem bírják visszaadni a klasszikus korszak embereinek egyszerű természetességét, egyszerű érzéseit és egyszerű mozdulatait. Sűrűen hangoztatta azt is, hogy például a görög temperamentumhoz legközelebb áll a magyar paraszt és végre is elhatározta, hogy ezt be is bizonyítja. Kiválasztott «gányói» közül pár értelmes legényt, néhány csinosabb, ügyesebb parasztleányt és menyecskét és betanította őket arra, vagy nem is igen tanította őket, csupán megmagyarázta a dolgot, aztán rájuk bízta, csinálják meg, ahogyan érzik. Az érzés, az volt nála kútfeje mindennek, mindennek a világon. És azok megcsinálták. A nyáron, hogy meglátogattam, bemutatta nekem a Plautus «Fecsegő»-it. Nem szégyenlem bevallani, hogy a bécsi Burg-színházban töltött órák alatt nem részesültem akkora műélvezetben, mint azon délután. Azok a parasztok vagy színészgemek valamennyien, vagy szegény, boldogult Justit új lelket öntött beléjük — de az a játék nem közönséges valami. Az az igazi verizmus a művészetben. Akkor azt hitte, hogy az az előadás csak erre a szezonra búcsúelőadás, pedig lám akkor örökre búcsút kellett vennie az ő kedves színházától. Vájjon lesz-e, aki megőrzi továbbra is emlékének ezt a pantheonját ? * Két hónappal ezelőtt még Szent-Tornyán időzött, de már akkor rossz sejtések kínozták, sőt teljesen belenyugodott a halál gondolatába. «Tíz nap óta megint nagyon rosszul vagyok» — írja egyik hozzám írott levelében — «azt hiszem, bajom rohamosabb jelleget öltött. De egy cseppet se bánom. Láttam sokat, újat alig fogok már láthatni, fáradt vagyok s pihenni nem lesz rossz.» Csak azon aggódik, attól fél, hogy orvosai megint külföldre küldik, valamint, enyhébb éghajlatú üdülőhelyre s nem maradhat továbbra is az ő szeretett parasztjai között. «Lássa» — írja tovább — «ez az én tragikumom. Ott nem lehetek, ahol szeretek lenni, a hol tán még a halál se lenne nehéz, mert oly természetesnek teszi a faj, mely körülvesz . . . Pedig olyan jó lenne itt élni az életet!» Ezt a szót élni, aláhúzta; élni szeretett volna ott Szent-Tornyán, az ő gányói között, pedig az ő élete örökös haldoklás volt. De a sors sem élni nem engedte, sem odahaza meghalni. Elkergette messze idegenbe, Cannes-ba, az örök tavasz örökké mosolygó hazájába, hogy neki, aki egész életében a fényt, a világosságot kereste, legalább halálos ágyát aranyozza be a napsugár . . . * Alig öt hete, hogy lenn voltam nála Szent- Tornyán, még lázas tevékenység közepette találtam. A «Fuimus»-t, ezt a hatalmas regényt, mely a magyar arisztokrácziát ostorozó kíméletlen hangjával bizonyára nagy feltűnést fog kelteni, már befejezte, de hátra volt még kedven ez műve, a magyar poéták franczia anthológiájának összeállítása. Polignac gróffal, egy párisi grand seigneurrel, egy hozzá hasonló irodalmi maecenással együtt dolgozott ezen a hatalmas munkán, melyben több mint száz magyar poéta lett volna francziára átültetve, Aranytól kezdve máig. Ő lefordította a magyar szöveget francziára, Polignac gróf pedig, a magyar irodalomnak Justh révén lelkes barátja, versbe szedte a szöveget, úgy, mint a franczia versek legtöbbje írva van, rímes prózába. A nagy mű szépen haladt előre, mikor Justh állapota egyszerre csak válságosra fordult. Polignac hirtelen elutazott haza, nem sokkal ezután Justh is követte őt Párisba, konzultálni a világ legelső orvosaival. Azok mindjárt tovább is küldték Cannes-ba, a halálba . . .* A v-Káprázatok■», «Paris elemei», « Művészszerelem», a A puszta könyven, v-Golnyó Julcsa» «Delelő» és «Fuimus» szerzője most már csak — fűti. Micsoda tragikus sejtelem vehetett erőt a lelkén, hogy ezt a regényét írta meg utoljára s azt a czímet adta neki: Fuimus ? Megérezte, hogy mire ez a könyve napvilágot lát, akkorra ő is csak fűit; bizonyára megérezte. És ha megérezte, micsoda küzdelmet folytathatott a halállal, mely anyngi nagy eszméjét akarta belefojtani ! Hiszen agyában egy egész élet tervszerű munkájának programmja élt, lelkében az ő ideái szerint alakult külön világ képének körvonalai rajzottak s lázas álmainak közepette talán még halálos ágyán is megjelent előtte az új, erős, ifjú Magyarország képe, melynek megépítésén, a «kiválás» proczeszusának elősegítésén dolgozott ő mindhalálig. Ő maga nem érhette meg« kiválás genezisé»-nek végét, de neve örökkön ott fog ragyogni az előharczosok nevei között. Rózsa Miklós: 26 Magyar Szalon XXII.