Magyar Szemle, 1888-1889 (1. évfolyam, 1-54. szám)
1889-06-30 / 28. szám
1530 való visszaemlékezés egyedüli jelét. Keblében hevesen küzdött a gyermeke boldogságát óhajtó szív a büszkeség szellemével, de a szív társul vette maga mellé a keresztény felebaráti szeretetet és diadalmaskodott. Szaláry a fia iránti, György pedig az Olga iránti szeretetétől indíttatva, a legnagyobb áldozatot is képesek ettek volna megtenni. (Folyt, köv.) Az agglegény. Irta: Váradi János. — Vigyázz a csipkéidre, össze ne tépjék a felénk hajló ákáczok. — Óvakodjál a fűbe lépni, mert teleragad a ruhád apró bogáncscsal. — Ügyesen m osonj át a buja egresek közt, nehogy végig karczoljanak. — Rózsát ne tépj, mert megcsíp a csalán. — Görnyedj meg jól, ha be akarsz jutni a nyári szobába. — Jaj, ne bámuld annyira azt a zöld gyepet, mert ha sokáig nézed, ráismersz, hogy az csak a lóhere . . . No, már ez valóban gyönyörű park lehet! Pedig hát mégis park bizony. Az isten is annak teremtette s hajdanában sok emberkéz fáradhatott azon, hogy a gazdája is annak tekintse. Százados fák vetnek árnyat a kanyargós utakra, melyeket egy idő óta a kertész elfelejtett megfésülni. Karcsú tamariszkok, törpe tulyák, illatos fenyők körítik a legszebb damaszkusi rózsákat. A nyári ház orgonabokrok közé van rejtve, falain a vad szőlő indái kúsznak a tetőzetig, melyen bekandikál a hegyes napsugár. Park volt ez valamikor húsz esztendő előtt, de most már csak olyan átokverte fészek. Ahány fordulója van, anynyifelé jószándék látszik meg rajta. A szelíd cyprusok mellett terjedelmes baraczkfák virulnak és a kedves ibolyákat vastag dinnyeszárak fojtják el. Az ártatlan szegfüvek szomszédságában otromba káposztafejek terpeszkednek és a selyemfüvet megöli a gyom. A dudva még a kavicsos porondon is megterem s nincs a ki irtogassa. A gyümölcsfák köré korhadt füztörzsek vegyülnek A kutágas romjaiban hever. A kutban zöld kérgü viz tesped. A padokat még a múlt évtizedben kiszagatta valamelyik jámbor paraszt tüzelőnek. Az egészséges kökény kiveszett. A senyvedt bodza virágzik. A dombos hely keményebb a kősziklánál, míg a lapályosabb részen álló pocsolyák képződtek. A kerítés létezését itt ott néhány léezdarab hirdeti meg; ma holnap az is a falusi gyerkőczök prédájára jut. És az elrongyolódott kert közepén roskadozik az öreg ház. A fakapu az utcza felől be van szögezve, kocsi arra nem járt emberemlékezet óta. A ház fala vakolatlan az ablakok betördösvék s finom pókhálóval vastagon beszőve porosan tiltakoznak az ellen, mintha ők a világosság bebocsátására volnának rendelve. Puszta, elhagyott ház ez. De az udvarra néző nyílt folyosón mégis egy-két elhullott kukoriczaszem sárgállik és rossz burgonyavágók, szántóvető gépek, morzsolók, szerelők vannak rend nélkül egymás fölé halmozva- A jobb ajtó kilincsén pedig meglátszik az emberkéz nyoma s a folyosó közepén egy nagyobb ajtó előtt, mely valószínűleg a pinczébe vezet, feltűnően ki van koptatva a tégla. Ezek a csalhatatlan jelek bizonyítják, hogy a kastély mégsem egészen kihalt. Lehetnek takarékos emberek, akik a külsőre mitsem adnak; talán belől van a rend és tisztaság. Ah, egy dohos, sötét folyosó! Falai tele aggatva kopott szerszámmal ; a szögletben hamistrángok, gabonamérczék, kettétört patkók és egérrágta zsákok . . . Jörünk tovább. Megrepedezett szárnyas ajtó nyílik az első terembe. Ez aztán igazi terem. Itt hajdan a dicső ősök tanácskozhattak ... A bútorok ? . . . A bútorokat képviseli egy bedőlt komáromi kályha és egy garmada búza. Az egész terem üres. A nedves falakról letépve a czifra papírréteg s a szoba közepén némi hulladék a házi macska létezését hirdeti. A második, harmadik és a többi szoba nem sokban különbözik egymástól. Itt egy őskori bunda, ott néhány lyukas czipő, amott nagy botok, csutoraszárak, fegyvertöltések, kulacs, kócz, lopótök, zsíros kalapok össze-vissza. És minden szobában valami gabonamaradék vagy élelmiszer. Végül az utolsó szoba, egy homályos, kis barátságtalan zugoly következik. Egyik szöglete valóságos zsibárus bolt. Fölakasztva, földre hányva, székre gyűrve egymás hátánhegyen feküsznek a legkülönbözőbb ruhadarabok. Ettől jobbra áll az ágy, előtte szőnyeg, mely valaha lótakaró lehetett. A szoba másik szögletét egy üvegszekrény díszíti tele paszulymagokkal, avas szalonnával, ismeretlen származású szeméttel. Ennek a tündérszekrénynek folytatása az asztal, melyen a mosakodás és a pipatisztítás emlékei összekeveredtek. Az asztalon nyitott kés, bajuszpedrő, hétnapos kenyérdarab, olló, fésű, szennyes pohár, nyakkendő, csibuk, csizmahúza, borjúkötél, pörös akta s tudja Isten még mi minden nagy békességben öszszefér. Ezeknek kiegészítéséül szolgál két nyikorgó szék s a szoba legsötétebb részén, az ajtó és ablak között, egy kiszolgált ódon bőrpamlag. Ezen a pamlagon ül egy hosszú fekete kísértet. Mereven bámul egy helyre; úgy tesz, mintha aludnék, de bozontos szemöldöke alól kivillog az a két mogorva szem, mely igazán ijesztő. Hajamegolvasható hajszálak !; gyéren simul fejére. Szája mozdulatlanul szorítja a füstölgő havannát, bocsánat — kurtaszivart. Egek ura ! Hiszen ez nem kisértet. Ez a szuszogó szurtos, komor alak a kastély tulajdonosa. Kajári Dénes hatvan esztendős, római katholikus, köszvényes, hurutos agglegény. " Az ám, az istenadta agglegény. Ez most az egyedüli foglalkozása Volt azonban egyéb is, de kicseppent mindenből, vénségére dörmögő bagoly, illetőleg ránczos képű agglegény maradt. Tizenöt-húsz év előtt még játszotta ezt a szerepet s akkor a lányos mamák előtt érdekes volt; de mióta az idők súlya nemcsak a lelkiismeretét nyomja, hanem a lábaira is leszálloit, Kajári uram keservesen érzi, hogy nehéz a sirhoz vánszorogni mankó nélkül. Mert ő már most csak egy jó mankóról álmodozik. Szive úgy elfásult, hogy feleséget csak azért kívánna, hogy sirhoz segítő mankója legyen. Szerinte az asszony arra van teremtve, hogy a férfinak engedelmeskedjék és szolgáljon, a férfi örömét, kényelmét, boldogságát a saját öröme, kényelme, boldogsága árán is előmozdítsa. A nő nem egyéb, mint a férfi eszköze. A nő mind csalfa, kétszínű, kígyótermészetű, nem méltó tehát másra, mint hogy a férfi szigorúan parancsolgasson neki. Ezek Kajári úr mindennapi elmélkedései. Ezeket kiabálja a gazdasszonya fülébe ; ezekkel mulattatja rokonait, vendégeit és ezeket ismétli, hangsúlyozza, mikor tanácsokat osztogat. De azért napszámfizetéskor egy „kigyótermészetű“ parasztlány se kerülheti el, hogy az arczát meg ne csipdesse és nincs egy üde arcz, egy tüzes szempár, melyre Kajári hamis szándékkal ne kacsintgatna. ígér pálinkát, uj kendőt, köves gyűrűt, ezüst paszpalánta rokolyát, de hasztalan, mert senki se veszi többé komolyan. Késő már ! Kinevetik vagy kigunyolják. És az ő kedélye már úgy megrozsdásodott, hogy a tréfát nem bírja visszavágni, hanem haragszik és dörmög. Az agglegények sorsa ez ! Hejh, pedig egykor Kajári Dénes a leghíresebb gavallér volt a vármegyében, mire a jogot elvégezte, kevés lett a tíz ujja a „kedves“-ei fölsorolására. Ahol megfordult, hódított. Legalább igy beszélte és beszéli ő maga. De a fiatalkori bolondságok korszaka is lejárt, jöttek a higgadt évek, midőn a vágyak nem csapongnak szilajon többé s a férfi lelke czélt tűz ki magának, melyhez komoly törekvés vezeti. Kajári Dénes úgynevezett szerencsés kópé volt, szülei korán elhaltak, nagy nevet és vagyont hagyva fiókra. Akkor néztek ám jó szemmel rá mindenütt ! Bálok hőse, szép kisasszonyok előtánczosa volt. Hangverseny, lófuttatás, csónakázás nem mehetett végbe nélküle. Pompás fogatot, vidám estélyeket tartott s ezért kis híja volt, hogy meg nem választották — alispánnak ! Tanácsolták neki, hogy házasodjék meg. Jaj, de az oly nehezen ment! Ahol szép volt a ház, csúnya volt a lány, másutt a „bájos“ hölgyhöz nem lehetett ráadást remélni. Egyszóval nem akadt alkalmas partnie. Végre is, mint mondani szokás, megszeretett egy angyalt, akinek szépsége, szellemessége, ifjúsága mellett még az az előnye is volt, hogy a papája kétszázezer forintot nyert egy sorsjátékon Kajári Dénes a „húzás“ után nyomban megkérte és eljegyezte a leányt. Meg is történt volna , az MAGYAR SZEMLE, 28. szám.