Magyar Szemle, 1888-1889 (1. évfolyam, 1-54. szám)

1889-06-30 / 28. szám

28. szám. sét. A vasutas lovak tanyája előtt, hol a fél­szer alól illatos, fris széna kandikál ki, azt kérdezi, hogy „ugyan kérem ez a vendéglő ?“ Hát nevessek-e vagy szánakozzam ? Legjobb lesz, gondolom, ha én ezt a szép szigetet, mely itt ringatózik a Duna közepén, egy füttyentésre a főváros zajától, melyre a mulatók és kiváncsiak, az üdülők és szerel­mesek évtizedek óta tömegesen elzarándokol­nak, s melynek már az idén is, két hónap alatt, több mint nyolczvanezer látogatója volt, — mondom legjobb lesz, ha én ezt a gyö­nyörű szigetet most egy kicsit ..felfedezöm?“ Mert annyi a rejtett szépsége, oly bájos részei előtt látom az embereket elődöngeni közönyösen, oly sok változatos képe, annyi ritka fája, bokra, növénye folyik össze egy erdővé a nézők tájékozatlan szemében, hogy lelkemnek, mely mámoros kéjjel andalog e sziget ezer szinü költészetén, szinte fáj ez a mások részéről tapasztalt elhanyagolás. . . . Zakatol a hajókerék, fehér gyöngyökbe dobálja a zöldes Duna vizét, aztán harsog a kapitány szava s­z­ Buda klasszikus földjével szemben, a Margitsziget felső ormán kiköt a délczeg „Sólyom.“ A­mint kiszállsz s tétovázva tekintgetsz, engem megkap a vágy, hogy csicserénéd le­hessek. Jer hát „nyájas olvasó,“ tégy velem sétál a Margitszigeten, ismerd meg remek épületeit, pazar fényű fürdőházát, tarka fló­ráját, süppedő lágyságát, tömött gyepszőnye­gét, a czitromsárgástól a haragos feketéig minden árnyalatú zöld színben viruló fáit és egyéb nevezetességeit. Mindjárt a szigetre lépéskor az első kép feltűnően ragyogó. Örökké árnyékos kis lige­ten túl, mintegy művészi gyep­pódiumra emelve s becses délövi növények exotikus csoportjai közt áll a kupolás fürdőpalota. Kí­vülről bámulva­ egy tökéletes építészeti mű­alkotás , bent pedig sugár folyosóival, por­­czellán, üveg, márvány és kőkádakkal, zuhany­csövekkel és a legkényesebb ízlést is bőven kielégítő díszszel és kényelemmel fölszerelt fürdőszobáival egy modern fürdőnek kifogás­talan mintája. A fürdőháztól a kikötő felé pár lépés­nyire van a forrásvíz ivó­csarnoka s egyúttal maga a 35 hőfokú artézi forrás, mely zöld moszatos kőszirteken zuhog le gőzölögve a Dunába. A Margitfürdőtől balra, kissé Buda­pest irányában van a nagy fogadó, nyilvános telefonnal, verandás csarnokával, kellemes tár­salgó és olvasó termeivel. Hátrább egy kisebb épület a tisztviselők lakásait, továbbá a gyógy­szertárt, az ásványvizek raktárát, a dohány­­tözst és a szigeti emléktárgyak gazdag be­rendezésű bazárját foglalja magában. E mö­gött van az artézi kút s a gépház , aztán egészen a sziget csücskén a szép nagy ven­déglő, a kisebbik fogadó s két magánlaká­soknak épült svájczi nyaraló. Ezek a sziget felső részének főépületei. Több mint 300 la­kás áll a fürdővendégek rendelkezésére, a százados fák sürű­ lombjai alatt reggel 8 órá­tól esti 10 óráig kitűnő czigány, Piros Józsi, zenekara játszik és a figyelmes felügyelőség, estélyek, tombolák, tűzijátékok, hangverse­nyek rendezésével s finom előzékenységével mindent elkövet, hogy a vendégeket kielégítse. A fürdő palota lépcsőzetéről a szigeten végig tekintve tüneményes szépségű termé­szeti látványosságban gyönyörködhetünk. A nagyöblű szőnyegpázsit elején pompás virág­ágy freskói, közepén olasz nyárfák, két oldalt amerikai diófák, gesztenyefák, topolyok és a háttérben a szigeti flóra színben és nagyság­ban gazdagon változatos facsoportjai szegik a szemhatárt. Messze, egy merész sudaru nyárfa félhold alakjában kimetszett jobbsá­­gnyílá­­sán keresztül, a buda­ várbeli Mátyás-templom tornya tűnik föl. A fürdő­palotától a szigeten lefelé végig két főút vezet, melyekből sűrűn kiágazó utak kanyarognak a sziget belsejébe. Legalkalma­sabb a sétát a lófejű vaspálya mentén haladó jobboldali főúton kezdeni. A kikötő torkában egy két méteres át­mérőjű hatalmas topolyfa vonja magára a figyelmet. A legöregebb szigeti fák sem em­lékeznek e vén fa-Metuzsálem korára Abból a vadon időből való óriás ez, mikor a topo­lyok félemletes módon elszaporodtak a szige­ten s magukhoz ragadva a hegemóniát, kezd­ték elfojtani a többi fákat. A szigorú ker­­tész-gond azonban ezeknek fogta pártját és irgalmatlanul megtizedelte a zsarnoki kevély­séggel terpeszkedő topolyokat. Az után a legelső, a mi szembeötlik, egy nyomorék fácska, melynek törzse másfél méternyire a földön hasal s innen uj gyöke­ret verve mereszti égfelé elkényszeredett haj­tásait. Ez az 1838-iki nagy árvíz egyetlen csenevész áldozata. Ott feledték, a hogy az ár leteperte s most árván tengődik szegény. Pedig nem közönséges fa. — Maciura auren­­tiaca a neve, vadnarancs, máskép ország­fának is hívják, mert a fekete országok ha összevesznek s egymásra rontanak, hogy egy­mást az ellenfelek megkülönböztethessék, ismertető jelül e fa gyümölcsét használják föl. Sorsot húznak s mielőtt harczra kerülne a dolog, az egyik fél tartozik testét a vad­­narancscsal bekenni, ettől azután a fekete ország­bőr megsárgul s a fekete és sárga or­szágok bátran onthatják egymás vérét. Innen alig húsz lépésnyire, ha befelé pillantunk, a legszebb panorámák egyikét szemlélhetjük. Kis magaslaton egy ritka szép­ségű koronás fekete kőrisfa áll, Arany János legkedvesebb fája. Mindig ez alatt szeretett volna a költő padot veretni, csak mikor látta, hogy nem telik be a vágya, azután húzódott vissza a tölgyek alá. E kőrisfa mögött sár­gás levelű nyirfacsoportok, szurkos fenyők, kupolás vadszőlők lombsátrai képeznek hát­teret ; oldalt pedig árnyékos ösvény kígyózik s inn­n egy padról az egész kép áttekint­hető. E padon ül sok esztendő óta katonás pontossággal minden délelőtt a sziget egyik ős vendége, egy öreg tábornagy, a­ki egy­szer — mert a padját festeni vitték — há­rom napig nem lelte helyét s enni se tu­dott, mig ha barátja a fa tövébe vissza nem került. A főúton tovább sétálva két fát találunk szorosan összeölelkezve: egy vadgesztenyét meg egy glediclát. Amaz híven simul társá­hoz, de ez nem elégszik meg a szeretettel, dicsőség után vágyva folyvást vékonyodó szá­ron a magasba emeli lágylevelű koronáját, míg végre majd egy vihar lesújtja a büszkét a porba. Ettől nem nagy távolságra öblös kis térre jutunk, melyen hat óriási platán dísz­ült. Pár lépésnyire egyedül áll az anyjuk, a szigeti platánok őse, melyet József nádor 1823-ban a saját kezével ültetett. Erről met­szett dugványokból származott ama hat szép platán, melyek a hatvanas évek elején, mikor József főherczeg a szigetet átvette, topolyok közé szorítva tengődtek s csak azóta indul­tak erős fejlődésnek, amióta Magyar főker­tész a topolyokat kiirtotta. Tehát alig 25 év alatt váltak ily óriási, ritka szép példányokká, hogy a néző száz éveseknek képzeli őket. E platánoktól befelé vezet egy út, melyen a sétáló ez oldalról legkönnyebben eljuthat a Margit-kolostor romjaihoz. Az anya­platánnal szemközt a vaspályán túl áll egy bámulatra méltó rengeteg szilfa, mely a Bakony leghatalmasabb bükkjének is beválnék. Törzse másfél méter vastag, magas­sága 45 méter. Az ősplatán mögött pedig remek amerikai diófák délczeg csoportja dísz­ült, rogyásig megrakva gyümölcscsel. Lefelé a főúton balra a legelső kitérő út az Arany János tölgyei alá vezet. Ez után visszatekintve a sziget egész hátrahagyott része, hátterében a fürdő­palotával, egy képbe olvad, mindjárt az útnál egy olajfa ezüst hamvas levelei közt a diospiros lotus sttrus bokrai tűnnek ki, mind teli gyümölcscsel, mely őszre megérik s a datolyánál édesebb, émelygős izü. Az út aztán egy árnyékos zug­ban négy irányban ágazik szét s ezek közül a baloldali második mesgyén alig ötven lé­pésnyire áll Arany János padja s ezzel átel­­lenben a tölgyek, feliratos pléhtáblával meg­jelölve. A jobboldali keskeny utpáron szintén a romokhoz lehet jutni. Visszatérve a főutra, a legközelebbi ki­térőn túl meglep a három óriási gledicia oxiacanta, mellettük egy kicsike, de annál bajosabb gledicia filfera és a nagyobb levelű gledicia caspica, mely tövisnélküli, — ebben különbözik az akácztól, bár levele leginkább hasonlít hozzá, míg a többié szinte virágnak tetszik, oly pehelyszerü, piczi, rezgő, gyenge. Annál megkapóbb e filigrán levélkékkel szem­ben a vastag sudár törzs és az erős ágak ellentéte. Kissé hátrább a fűben a sziget két legszebb tulipánfája pompázik, virágzás idején színgazdag képet nyújtva. Tökéletes árnyékban érünk az úgyneve­zett főherczegi kastélyhoz, melyet József fő­herczeg a legszentebb fiúi kegyeletből hagy meg a maga külső, belső puritán egyszerű­ségében. Sokan bámulják tövében a dömések egykori palotájának ma is nagyméretű rom­falát s magát az igénytelen házat, rozoga bútorával. De kevesen tudják, hogy József főherczeg, a ki a szigetre milliókat költött, e házat azért őrzi ősi formájában, mert itt min­den zugban, minden ereklyén a dicső József nádor áldott szelleme leng. MAGYAR SZEMLE, 327

Next